AZ AIKIDO SZOLGÁLATÁBAN
Tamura Nobuyoshi shihan

"Amikor egy téma tanulmányozására vállalkozunk, természetes, ha kiindulásképpen az eredetét kutatjuk ahhoz, hogy megértsük.
Minden Japánban született művészet, vallás, filozófia (ha létezik egyáltalán ilyesmi), a budo eredetének megértésével kezdődik.

Mindenkire, aki ismeri és szereti a japán kultúrát és a japán művészeteket, mindazokra, akik el szeretnék kezdeni vagy már gyakorolják is az Aikidót vagy más japán harcművészetet, hosszú és fáradságos út vár. Lehetséges az is, hogy az eredmény meg sem közelíti a kitűzött célt, ha nem értik meg, hogy a dolgok megközelítési módja eltér Japánban és nyugaton.

A nyugati gondolkodásmód a tudományból ered, s a tudomány alkotja az Önök kultúrájának lényegét. A megismeréshez Önök szétbontanak, felboncolnak; így tanulmányozzák a dolgokat. Ellenben mi már az elején a teljesség gondolatához ragaszkodunk, az egységet szemléljük. Nyugaton ahhoz, hogy megismerjék az embert, először szétválasztják a testet és a szellemet, majd ezeket is további részekre bontják, amelyeket különkülön vizsgálnak. Keleten az embert, mint egészet, a világegyetemmel alkotott egységében igyekszünk tanulmányozni.

Most a japán budóról szeretnék beszélni, amely éppen ezen a gondolkodásmódon alapul.
Amikor a budo gyakorlásának (shugyo) szenteljük magunkat, helyénvaló megismerni az ember eredetét, létezését és létének célját. Ez azt jelenti, hogy a világegyetem eredetének felfedezésével értjük meg saját eredetünket. Még világosabban: először megértjük a másikat, a másikkal való kapcsolatunkat, majd megértjük önmagunkat és a másikat is. Ez egyben a dolgok rendjének a megértése is. Ezután következik a gyakorlat: mindenki számára előnyös célért kell javítani és fejleszteni ezt a kapcsolatot. A budót azért használjuk, hogy elérjük és megvalósítsuk ezt a tudást - ezáltal a budo megdicsőül. Ez a helyzet az Aikidóval is, amely a japán budo esszenciája. O-Sensei ezt mondja erről:

"A bu Istentől jön, amit Isten az embernek ad át."

Isten a modern nyelvben kétségtelenül a világegyetem, mert ő a teremtőerő, az életerő. Ugye ez az, amit mi Istennek nevezünk?

A bu a világegyetemmel egyidőben születik, egyszerre a teremtés, a fejlődés és a megsemmisülés erejével. Mondhatjuk tehát, hogy a bu a világot mozgató erő.
A bu útja minden dolog eredetének útja: a világ kezdete az egyetemes rend kezdetén. Mi, keletiek, a ki nevet adjuk ennek a világegyetemet betöltő erőnek, ennek az őserőnek, amely megteremti és mozgatja a dolgokat. Vibrálása okozza a teremtést és a pusztítást a világegyetemben. Eredetileg magának a bunak a hatására lendül mozgásba a ki: e kettő azonos természetű.

Ha lehetséges is az Egész felosztása azért, hogy a részeket elemezzük, lehetetlen a részekből újra felépíteni az Egészet. Egy törött és a lehető legtökéletesebben megragasztott csésze sem lesz soha többé olyan, mint az eredeti. Egy szétvagdosott levél még tökéletesen összerakva sem fog élni többé.
Az ember eredetileg a nagy világegyetemből származik, de egyben résztvevője is a világegyetem életének. A világegyetem egy kis darabkája, ami nem képes megismerni a világegyetem teljességét, mert a megismerés ereje, ami tudásra ösztönzi, nem a sajátja, hanem a világegyetemé. Ugyanakkor az ember aki elveti az egót és eggyé válik a teljességgel, magává a világegyetemmé válik, és együtt lélegzik a vele. Így a teljességgé válva képes önmaga megismerésére.

A japán oktatás mindig is ennek az egységnek a megvalósítására törekedett. "lsmerd meg önmagad!" - ez a legegyszerűbb és ugyanakkor a legnehezebb dolog. Nem mondhatjuk-e azt, hogy az ember azért romlott, mert nem ismeri önmagát, és romlott testéből a veszekedések, a válságok, a gyűlölet és a háború gennyes nedvei áradnak ki? Az oktatásban a legsürgetőbb feladat arra rávezetni az embereket, hogy meg kell ismerniük önmagukat. Úgy hiszem, a hagyományos japán nevelés ebbe az irányba mutatott. Talán jó lenne leásni és újra megtalálni ezt a hagyományt, hogy ismét a napvilágra kerüljön, összevetni a mai neveléssel, hogy a lehető legelőnyősebbet hozzuk ki belőle. Önmagunk ismerete azt jelenti, hogy a teljesség mindegyik alkotója ismeri természetét, maximális képessége szerint él, így élteti a teljességet. Vagyis ezek az elemek a teljességből erednek, és nem képesek azon kívül élni, de a teljesség sem létezik az őt alkotó elemek nélkül.

Most, hogy már van elképzelésünk a buról, tudnunk kell, hogy mi a célja.
A bu értelme általában véve: saját erőnk fejlesztése; testünk megvédése, az ellenfél legyőzése, stb. O-Sensei ezt mondja:

"A bu célja igaz hiteles és őszin- te embereket alkotni és képez ni."

De milyen az igaz, hiteles és őszinte ember? Az, aki őszintén dolgozik, aki azért gyúrja testét és lelkét, hogy fejlessze, erősítse azokat, megvalósítsa egységüket, elérje a teljes egybeolvadást, hogy hibátlanná, körültekintővé és éberré váljon.
Ez hogyan érhető el? Nagy próbákkal, kivételes pillanatokkal, kemény aszkézissel kell edzenünk, megőrizve annak tudatát, hogy az élet egy kivételes pillanat - élet és halál határán kell bolyonganunk azért, hogy végül az élet és a halál fölé tudjunk emelkedni.

Egyszerűbben kifejezve, a bu - az élet és halál határán való gyakorlás - segítségével valósítjuk meg a test és a szellem egységét. Ekkor tűnik elő az igaz, megvilágosodott, rendíthetetlen ember aki már túl van életen és halálon, képes helyes döntést hozni, tehát egyaránt képes önmagát és a világot kormányozni. Ez a bu célja. Ha az Aikidót behelyettesíti a bu helyére, akkor megérti mi is az Aikido, és mi a célja. Ezt tudnia kell az Aikido gyakorlásának megkezdése előtt. Ellenkező esetben a gyakorlás előrehaladtával egyre jobban eltávolodik az alapvető céltól. Ezt az igazságot állandóan a szíve mélyén kell őriznie.

Ha megérti mindazt, amit ezekben a sorokban leírtam, és beépíti az Aikido gyakorlatába, jobban és gyorsabban fogja megérteni, mi is az Aikido valójában."

részletek Tamura sensei Aikido (Aix in Provence: AGEP, 19f36) c. művének bevezetőjéből
© Magyar fordítás: Varga Beáta

"A TANITÁS SZELLEMI ÉS LELKI SZEMPONTJAI"

1. EGYÜTT FEJLÖDNI

Egyes aikidokák keményen edzenek, de visszautasitják a kezdokkel vagy az olyanokkal való gyakorlást, akiket "rossznak" gondolnak. (...) Az a szellem, amely visszautasitja a többieket, amely nem tud elfogadni másokat, amely mindent az ego keskeny sikjára és amelynek elég, ha egyedül o fejlodik, nos ez a szellem nem tud megnyilni, hogy elérje a világegyetemmel való egyesülés állapotát.

2. HÁLÁS SZIVVEL RENDELKEZNI

Ahhoz, hogy kezdöt segitsünk, sok türelemre és szeretetre van szükségünk. Ösztönöznünk kell öket, hogy törekedjenek saját maguk mélyebb megismerésére, igy megérthetik azokat az okokat, amelyek gyakorlásukat akadályozzák. (...)
Az Aikido gyakorlása nem süllyedhet arra a szintre, hogy azért akarunk érössé válni, hogy megsebesitsük partnereinket, vagy hogy visszautasitsuk a vereséget. (...)
Az Aikido a világegyetem müködésének egyfajta tanulási folyamata.

3. GYÖZELEM ÖNMAGUNK FELETT

Le kell gyözni magunkban a düh, a lustaság és a félelem szellemét.
A legnagyobb veszélyt a kevélység, a büszkeség és a gög jelenti.

ETIKETT ÉS TAN

Japánban azt mondják, hogy a budo alfája és omegája a reiben rejlik. (...)
Az etika és a szabályok nélküli harc az állatvilághoz és nem a budohoz kötödik. (...)
A reit egyszerüen csak "köszönésnek" forditják, de magában foglalja még az udvariasság, a szerénység, a hierarchia, az elismerés és a hála fogalmait is. A reigi (etikett) a társadalmon belüli kölcsönös elismerést fejez ki. Ezt úgy is értelmezhetjük, mint egy eszközt, amely segit megismerni és tudomásul venni az egyén helyzetét a többiekhez képest.
Minden lénynek ismernie kell a világban elfoglalt helyét. Ez azt jelenti, hogy ismernie kell önmagát. Aki igazán ismeri önmagát, az ismeri az Ég által rendeltetett küldetését is.

A családban természetes hierarchia létezik: nagypapa, nagymama, papa, mama, idősebb és fiatalabb gyerekek. A helyes működéshez egy katonai szervezet is megkívánja a rendfokozatok hierarchiáját: tábornok, ezredes, százados, stb... Ez még az egyházban is megvan: pápa, püspök, plébános... és természetesen a budóban is: mester tanítvány - sempai, kohai, dohai - magas fokozatúak, kezdők, öregek és fiatalok. A sempai és kohai fogalmak a kezdeti időpontra, az ágazatban legelőször megtett lépésekre vonatkoznak és nem pedig a tudásszintre. A dohai azokra vonatkozik, akik egy időben kezdték el a gyakorlást. Mindezek a kapcsolatok párhuzamosan működnek. Az etikett abból áll, hogy esetről esetre igazi egyensúlyt teremtsen. Ahhoz, hogy ezt a rendet betartsák, mindig szem előtt kell tartani a mesterrel szembeni udvariasságot, a sempaijal szembeni korrekt magatartást és a megfelelő etikettet a kohaijal és dohaijal.

A bujutsu gyakorlása közben a leghevesebb harci- és agresszív ösztönök ébrednek bennünk. (...)
Ha a cselekedeteket az etikett kormányozza, olyan tér képződik, amelyben könnyedén leküzdhetjük az érzelmeket. Az etikett célja az állati ösztönök kitörését akaró ego kontrolálása, az energiák irányítása és pozitív irányú felhasználása.

A budóban a legkevésbé kívánatos érzelmek a félelem, a fejvesztettség, mások félreértése, az ego megnövekedése. Akik túléltek egy, az élet és halál határán lévő kalandot, azoknak nem csak a jó technika állt rendelkezésükre. Az adott helyzetben hozott világos, tiszta döntésük elsősorban a bennük lakozó nyugalomnak, derültségnek és hidegvérnek köszönhető. Ez a döntés teszi lehetővé, hogy a harcos a szükséges határozottsággal lendüljön akcióba. Ez a viselkedés pont ellentétes a felesleges beszéddel, a szájhősséggel és az érzelmi túlfűtöttséggel.
Igazából fejlődést elérni, "erőssé" válni sokkal inkább azt jelenti, hogy kifejlesztjük ezt a nyugalmat, ezt a belső határozottságot, mintsem hogy megszerzünk egy technikát.

Ahhoz, hogy egy közösséget a kölcsönös elismerésre építhessünk, ismét napfényre kell hozni az etikettet, amelyet egyesek úgy akartak elhajítani, mint egy öreg, haszontalan bútordarabot, és amely mégiscsak az emberiség közös örökségének részét képezi. (...)
A rei világa nem csak a személyes elégedettséget célozza meg. Az elégedettség, amit a többiek éreznek, ennek szintén a részét képezi. Ha a hála szelleme egy kohaijal szemben így nyilvánul meg, hogy "Köszönöm, hogy lehetővé tették, hogy ma jól dolgozzam." - a kohai boldog és elégedett lesz, és megköszöni a sempainak a tanítást. Az etikettet, mint minden dolgot a világon, át kell, hogy alakítsunk. Ez annyit jelent, hogy minden mozdulatunkat a szellemnek kell átitatnia. Groteszk lenne azt mondani, hogy: "Tisztej engem, mert én vagyok a te sempaijod" vagy "Magasabb erkölcsi szintre helyezz engem, mert én vagyok a te mestered." A sempaijal szembeni tisztelet nem szabad, hogy provokált legyen. A kohainak teljesen természetesen, önmagából fakadóan kell tisztelnie a sempait. Amikor a hála, a tisztelet, a megismerés szelleme itatja át az etikettet, akkor ezt a másik is természetesen módon érezi meg.

Az etikett irányítja a kölcsönös kapcsolatokat. A hierarchia természetes módon alakul ki, amikor az etikettet tiszteletben tartják. Az etikett a szív emberségének megnyilvánulása kell, hogy legyen. Nen elégséges csak a formának alávetnünk magunkat. Na a szívben nem lakozik tisztelet, a forma csak lélek nélküli váz lesz.
Tisztelni kell a másik személyiségét. Az etikett szabályainak megfelelő cselekedetek tiszta szívet és nemes magatartást hoznak létre.
Hajlok a gondolatra, hogy az együttérzésnek ez az iránya egyszerűen össze van kapcsolva a harmóniával és a békével. Ezt be kell vésni mindenkinek a szellemébe, hogy tovább tudja adni az etikettet és a fegyelmet.

részletek Tamura sensei: Aikido, étiquette et transmission: manuel á 1'usage des professeurs
{Aikido - etikett és átadás: tanárok kézikönyve)
(Aix in Provence: Editions du Soleil Levant, 1991)
© Magyar fordítás: Dr Istenes Zoltán és Víg Éva
Az idézetek kiválasztása és sorrendje a tartalom maximális figyelembevételével történt - a szerk.

Elmélet

AZ AIKIDO ELMÉLETÉRÖL
Daito-ryu Aikijujutsu és Aikido

Az Aikido eredetét és kialakulását sokan és sokféleképpen értelmezik. Jelen cikk tárgyilagosan ismerteti azokat a tényeket, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy ne vesszünk bele a különböző megközelítések útvesztőjébe. Minden érdeklődő sokat meríthet az alábbi írásból - nem csak azok, akik önálló kutatásokat akarnak folytatni az Aikido történetéről.

Közismert tény, hogy Ueshiba Morihei, az Aikido megalapítója jelentős időt töltött a Daito-ryu Aikijujutsu tanulmányozásával(1), és az említett művészet technikái komoly hatást tettek a ma is ismert Aikido-gyakorlatok kialakulására. Nem ugyanennyire egyértelmű azonban az, vajon mennyire volt meghatározó a Daito-ryu(2) hatása az Aikido egészére nézve, és mennyire jogos az Aikidót a Daito-ryu-tól függetlenül, teljesen új harcművészetként kezelni. A kérdésben természetesen eltér a Daito-ryu és az Aikido gyakorlóinak véleménye. Az előbbiek körében gyakran hangoztatott nézet, hogy az Aikido nem más, mint a Daito-ryu egyik alstílusa, Ueshiba Morihei pedig csak egy szakadár Daito-ryu oktató volt. Az Aikido-táborból ugyanakkor azt a véleményt hallani, hogy Ueshiba sensei az Aikido létrehozásakor egyáltalán nem, vagy csak alig támaszkodott a Takeda Sokakutól(3) tanultakra, es a Daito-ryu beszűkült világára egyébként is ráfért némi átalakítás.
Mint minden túlzó nézet, természetesen egyik sem fedi pontosan a valóságot. Ueshiba sensei az Aikido kialakítását megelőzően messzemenően a Daito-ryu tanulásával foglalkozott a legtöbbet, és a ma ismert Aikido-technikák döntő többsége hasonló formában fellelhető a Daito-ryu repertoárjában is. Azt állítani tehát, hogy az Aikidónak nincs vagy alig van köze a Daito-ryúhoz: tévedés.

Másfelől viszont a mai Aikido mozgásformái, az Aikido mozdulataiban tetten érhető egységes szemlélet teljesen más, mint amit a Daito-ryu alkalmaz. Elég csak megnézni egy magas szintű Daito-ryu illetve Aikido mestert, amint ugyanazt a technikát hajtja végre, és a különbség azonnal egyértelművé válik. Nem arról van szó, hogy az egyik jobb, a másik rosszabb, egyszerűen csak más.

A két művészetre egyaránt igaz, hogy a szétválás (durván a harmincas évek második fele) óta maguk is változtak, kereteiken belül különböző irányzatok alakultak ki. Érdekes megfigyelnünk, hogy pl. az Aikido egyes irányzatainak különbsége némi általánosítással a Daito-ryútól való eltávolodás mértékében is kifejezhető(4). Az sem érdektelen, hogy az egyes shihanok mikor gyakoroltak közvetlenül az Alapítóval: jelentős eltérés volt Ueshiba sensei háború előtti és utáni művészetében, ami szintúgy a Daito-ryútól való elszakadásban mutatkozott meg legszembetűnőbben.
Tekintettel arra, hogy Takeda sensei halála után komoly tanítványai is számos utat követve vitték tovább tanítását, és íly módon a mai Daito-ryu már ágakra, irányzatokra szakadva működik(5), joggal állíthatjuk azt, hogy a mai Daito-ryu irányzatok és az Aikido Takeda Sokaku sensei művészetében azt a közös eredetet tisztelhetik, amelynek valamilyen formában mindannyian örökösei.

Azt hiszem, a magyar aikidósok táborában a Daito-ryu talán nem annyira ismert(6), mint amit ez az igen jelentős harcművészet megérdemelne(7), ezért röviden szeretnék kitérni arra, pontosan mit is nevezünk Daito-ryu Aikijujutsunak(8).

A régi Japánban Kyotótól, a császári fővárostól keletre feküdt Kai tartomány, amely később Yamanashi elöljáróság része lett.(9) Itt élt a Takeda család, amely a sengoku-korszak(10) híres hadvezére, Takeda Shingen(11) leszármazottjának tekintette magát. Ebben a családban hagyományozódott át a Kaden-hijutsuként ismert hadi művészet, amelyet a Daito-ryu modern kori elterjesztője, Takeda Sokaku sensei művészete forrásának tekintett. Ez, kialakulásának korára jellemzően(12) kiba-heiho, azaz lovas harctechnika volt. Ez a művészet adja a Daito-ryu történelmi alapját, hiszen a Kai Takeda-ke kaden-hijutsu egészen a Nara-korig (704-794) visszanyúló harci technika volt, amely bizonyos vonatkozásokban a Tendai-mikkyóval(13) is összekapcsolódik.
A Daito-ryu ennek az alapnak a felhasználásával formálódott meg úgy, hogy ezzel ötvözték az Aizu-hanban(14) tanított Ono-ha Itto-ryu kenjutsu irányzatot, valamint a Yagyu-Shin-kage-ryu kardvívó iskola technikáit illetve szellemi tanítását (shinpo). Ezek a harcművészetek alakították ki a Daito-ryu(15) ma ismert formáját. Tudnunk kell, hogy Takeda Sokaku idejében a Daito-ryu még nem volt teljesen rendszerbe foglalva, Sokaku az egyes részeket külön-külön is tanította(16), és csak tanítványai végezték el a művészet pontos meghatározását(17).

A fentiekből látható, hogy az egyes tanítványok meglehetősen személyre szabott tanítást kaptak Takeda senseitől, nem csoda tehát, hogy saját későbbi pályafutásuk során igen eltérően adták mindezt tovább. Ez a jelenség a régi harcművészetek (kobudo) világában korántsem szokatlan, ott az áthagyományozás a modern budótól eltérő logika alapján működött(18).
Ilyen módon természetes, hogy Ueshiba sensei, aki több irányzatban is jártas volt(19), a Daito-ryúnak egy sajátos, csak rá jellemző változatát tanította. Az eltérés már igen korán nyilvánvaló lehetett számára, hiszen már a húszas évek végén megesett, hogy "Ueshiba-ryu Aikijujutsuként" utalt művészetére. Az elnevezést azonban egyértelműen másodlagos fontosságúnak tekintette, amit jól mutat, hogy háború előtti tanítványai különböző megnevezésekre emlékeznek arról az időszakról mesélve(20).
A Daito-ryútól való eltávolodás folyamatosan fejlődött ki a harmincas évek elején, köszönhetően jórészt annak, hogy a Kobukan Dojóval állandó dojo állt Ueshiba sensei rendelkezésére, ahol alkalma nyílt technikáit rendszerezni, stílusát megformálni. Hozzá kell persze tenni, hogy Ueshiba sensei élete végéig nagyon kevéssé volt jellemző a technikai rendszerezettség: spontán, az adott pillanathoz alkalmazkodva mozgott, ritkán csinált egy gyakorlatot kétszer egyformán. Részben ez az oka a későbbi shihanok, akkori tanítványai közötti olykor jelentős eltéréseknek.
A Daito-ryúval, illetve Takeda Sokakuval való végleges eltávolodás 1937-től következett be, az osakai Asahi Shinbun Dojo kapcsán(21). Ettől fogva a két művészet sorsa elvált egymástól. A Daito-ryu - mint már említettem - az egyik legnépszerűbb japán kobudo(22) művészetté vált. Az Aikido pedig világszerte körülbelül egymillió gyakorlónak nyújt kikapcsolódásra, szellemi-testi felfrissülésre alkalmat - ki mit keres benne.

Szabó Balázs

Budo körkép

TRADICIONÁLIS JUDO
Bemutatjuk a Magyar Jiu-do Szövetséget

A Magyar Jiu-do Szövetség 1995. november 5-én alakult meg, és jelenleg tucatnyi klubot, körülbelül 300 főt képvisel. Egyik alapítója, a Budapest Jiu-do C!ub, a korábbi Mélyépterv Judo Szakosztály és Japán Harci Játékok Klubjának utódja, amely már több, mint 25 éve ápolja a japán harcművészeti hagyományokat.

Mivel foglalkozunk és miért választottuk a jiu-do elnevezést?

Emblémánkon a ju-do két ismert japán írásjele látható, vagyis a jiu-do ugyanaz, mint a judo. Ennek megértéséhez tudni kell, hogy a japán szavak általunk ismert alakja úgy jön létre, hogy a japán kiejtés alapján az angol kiejtési szabályok szerint leírják - ez az úgynevezett Nep- burn-féle átírás. Gyakran előfordul azonban, hogy az angol fül számára nem egyértelmű, hogy mi az, amit éppen hall. Ez a helyzet a "ju" szóval is, sokan "jiu"-nak hallották és így írták át. hasonló a "jutsu" szó is, ami technikát jelent - sokan "jitsu"-nak hallották és írták. A judo megszületésekor a múlt század végén még a jiudo és jiu-jitsu átírás is szokásos volt. Ennek szemléltetésére a mellékelt ábrán bemutatjuk az egyik első, teljes, angol nyelven is megjelent judo könyv címlapját. A cím magyarul így hangzik: A teljes Kano-féle jiu-jitsu (jiudo). Alcím: A japán kormány hivatalos jiu-jitsuja.
Később a többféle írásmódot egységesítették és a judo, illetve ju-jutsu lett a hivatalosan elfogadott forma.
A feltett kérdésre tehát az a válasz, hogy a hagyományos, teljes judóval foglalkozunk, ezért választottuk a régies írásmódot. Élőszóban azonban "dzsúdó-nak" és nem "dzsiudó-nak" ejtjük, éppúgy, mint ahogyan a régiesen írt utcza szóban sem mondjuk ki a z-betűt. Dzsúdósok vagyunk, akik dzsúdót gyakorolnak. Egyetlen kivétel, amikor szövetségünkről beszélünk, ilyenkor hangsúlyozzuk az "i"-betűt, nehogy összetévesszék a versenyjudót irányító Magyar Judo Szövetséggel.

Mi a judo és miért nevezték eleinfe Kano-féle jiu-jitsunak?

Elterjedt az a tévhit, hogy a judo úgy jött létre, hogy Kano mester elhagyta a különféle jitsu-iskolák tanításaiból a veszélyes fogásokat és meghagyta azokat, amelyek alkalmasak voltak a versenyszerű küzdelemre. Ez egyszerűen nem igaz. Kano mester harcművészetet tanult és tanított. Ennek során rájött, hogy vannak jó, hatásos, természetes könnyedséggel végrehajtható technikák és vannak mesterkélt, erőltetett megoldások. Felismerte, hogy a jó technikák mélyén közös alapelvek rejlenek, a rosszak pedig megsértik ezeket. A harcművészetben, miként minden más mesterségben is, a hatékonyság titka, hogy a dolgok belső szerkezetével, mozgásával, logikájával összhangban cselekedjünk. Így a kivitelezés természetes, erőlködés nélküli, és rendkívül eredményes lesz. A végrehajtóban és a szemlélőben a lágyság képzetét kelti, tehát illik rá a japán jiu (ju - lágy) jelző. Nem erő nélküli lágyság ez, hanem az erő legésszerűbb felhasználását biztosító értelmes, beleérző, körültekintő magatartás. A Kano-féle új rendszer úgy jött létre, hogy a mester a hatékony fogásokat megtartotta, a működésképteleneket elhagyta. A megtartott technikákra azonban sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy ne lehetne ártani vele másoknak. Harcművészet ez a javából! A könyv alcíme nem véletlenül az, hogy a japán kormány hivatalos jiu-jitsuja - ez volt a japán fegyveres erők közelharc kiképzésének alapja.
Az más kérdés, hogy a legveszélyesebb elemek elhagyásával a judo tényleg alkalmassá vált arra, hogy versenysport legyen, méghozzá egy nagyon szép, érdekes és személyiségfejlesztő értéke miatt különösen hasznos küzdősport - ez azonban nem a teljes judo, csak bizonyos részeinek speciális gyakorlási módszere.
A judo harcművészet veszélyes eszköz, láthatatlan, de valóságos fegyverként kell bánni vele. Rendkívül összetett, változatos technikai repertoárjának köszönhetően ideálisan megvalósítható vele a jogos önvédelem alapelve: a védekezés szigorúsága legyen arányban a támadás súlyosságával. Mindez azonban csak mellékes haszon, a judo tanulásának célja nem az, hogy ártsunk másoknak, hanem, hogy a gyakorlás során legyőzzük gyengeségeinket és jobb emberekké legyünk. A mai judo "bibliája" a Kodokan judo kézikönyve, amelből Kano mester szavait idézve mutatjuk be a judo öt alapelvét. Ez az idézet arra is választ ad, hogy új rendszere megnevezésére miért alkalmazta az Alapító Mester jiu-jitsu (a lágyság elvén alapuló harcművészet) helyett a jiu-do (a lágyság elvén alapuló életvitel) kifejezést.

Dr. Jóvér Béla
A Magyar Jiu Do Szövetség elnöke

KANO JIGORO
A Judo öt alapelve

A judo küzdelemnek alapvetően az ad értelmet, hogy amit a mérkőzéseken megtanulunk, annak nem csak a későbbi edzéseken, hanem a mindennapi életben is hasznát lássuk. Szeretnék kiemelni öt alapelvet és röviden rámutatni, hogy ezek miként működnek a társadalmi szférában.

Az első egy aranyigazság, amely kimondja, hogy az embernek gondos figyelmet kell fordítania az önmaga és a többiek közötti viszonyra. Vegyünk egy példát: mielőtt támadást indítunk, meg kell figyelnünk ellenfelünk súlyát, felépítését, erős pontjait, vérmérsékletét, stb. Tisztában kell lennünk saját erősségeinkkel és gyengéinkkel is, és szemünknek kritikusan fel kell mérnie a környezetet. Azokban az időkben, amikor a mérkőzések szabadban zajlottak, meg kellett vizsgálni a terepet a szikladarabok, mélyedések, vágatok és ehhez hasonlók szempontjából. A dojóban a falakat, az ott tartózkodó személyeket és más lehetséges akadályokat kell szemügyre venni. Ha az ember gondosan megfigyelt mindent, természetes módon adódik, hogy miként tudja legyőzni ellenfelét.

A második pont, amelyet tárgyalnunk kell, a kezdeményezés megszerzése. A szellemi küzdősportok szakértői, mint például a sakkozók vagy go-játékosok alkalmazzák a kényszerítő húzások stratégiáját, olyan lépéseket tesznek, amelyekre a másik játékos kénytelen megadott módon lépni. Ez az elv egyértelműen alkalmazható a judóban éppúgy, mint a mindennapi életben.

A határozott cselekvés azt jelenti hogy nem habozunk és nincsenek mellékgondolataink.

A harmadik pont tömören így hangzik: Mérlegelj körültekintően, cselekedj határozottan! A mondat első fele szorosan kapcsolódik a fenti első ponthoz, vagyis egy technika végrehajtása elött aprólékosan értékelnünk kell ellenfelünket. Ha ezt megtettük, a mondat második felét már automatikusan meg tudjuk valósítani. A határozott cselekvés azt jelenti, hogy nem habozunk és nincsenek mellékgondolataink.

Miután szó esett a végrehajtásról, a leállással kapcsolatban szeretnék tanácsot adni. Ezt nagyon egyszerűen ki lehet fejezni. Amikor elértünk az előre kitűzött pontig, ideje, hogy befejezzük a technikát, vagy bármi egyebet.

... a judo szellemi és fizikai tudomány amelynek tanításai kőnnyen alkalmazhatók mindennapi ügyeink irányításában.

Az ötödik és utolsó pont magát a judo lényegét érinti. Ebben a mondásban fogalmazódik meg: Menj utadon töretlenül, a győzelem ne tegyen elbizakodottá, a vereség ne törjön le. Akkor se feledkezz meg az óvatosságról, ha minden csendes körülötted, és akkor se bénítson meg a rémület, ha nyilvánvaló veszély fenyeget. Beleértendő ebbe az a figyelmeztetés is, hogy ha hagyjuk magunkat félrevinni a sikerektől, a győzelmeket elkerülhetetlenül vereségek fogják követni. Azt is jelenti, hogy állandóan harcra késznek kell lenni - még egy győzelem elérése utáni pillanatban is. Akár csendes, akár zavarosan kavargó a környezetünk, mindig képesnek kell lennünk, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközt fel tudjunk használni célunk elérésére.
A judo tanítványnak észben kell tartania ezt az öt alapelvet. Ha ezeket alkalmazni fogja munkahelyén, az iskolában, a politikai életben vagy bármilyen más társadalmi területen, tapasztalni fogja annak hatalmas előnyeit.

Összefoglalásképpen: a judo szellemi és fizikai tudomány, amelynek tanításai könnyen alkalmazhatók mindennapi ügyeink irányításában. A judo alapelve, amely valamennyi támadó és védő technikát uralja az, hogy bármi is a célunk, akkor érhetjük el legjobban, ha elménk és testünk képességeit maximális hatékonysággal használjuk fel. Ugyanezen elv mindennapi tevékenységünkre alkalmazva a legmagasabb rendű és legésszerűbb életvitelt eredményezi.

A judo gyakorlása nem az egyetlen módja, hogy megragadjuk ezt az egyetemes elvet, de én így értettem meg és ennek segítségével próbálok másokat is segíteni a megvilágosodás útján.

Akár a támadások és védések művészetének csiszolására, akár mindennapi életünk tökéletesebbé tételére alkalmazzuk a maximális hatékonyság elvét, mindenekelőtt az szükséges, hogy rend és harmónia uralkodjon az emberek között. Ez csak úgy érhető el, ha segítjük egymást és tudunk engedményeket tenni egymásnak. Ez kölcsönös előnyökön alapuló általános jólétet eredményez. A judo gyakorlásának végső célja, hogy szívünkbe véssük a maximális hatékonyság, és a kölcsönös előnyökön alapuló általános jólét elvét. A judón keresztül az emberek, miközben fejlesztik testüket és megtanulják a támadás és védekezés művészetét, egyénileg és közösen is elérik legmagasabb szellemi állapotukat.

Jigoro Kano: Kodokan Judo
Kodansha International, 1994. pp. 24-25.
angolból Pordította: Dr. Jóvér Béla

Szellemiség

KIK A MESTEREK?

Tudjuk, hogy a harcművészetekben a mesteri fokozatot a fekete öv jelenti, amit hosszú évek kemény munkájával, komoly fizikai, technikai és lelki felkészültséggel lehet megszerezni. A budo - a küzdősportokkal ellentétben - nagy, sőt nagyobb hangsúlyt fektet az ember etikai nevelésére, töretlen harci szellemének, egyenes jellemének kialakítására, mint testének egyoldalú edzésére. O-Sensei, Funakoshi és Kano mesterek, a régi nagy kardforgatók, zen harcos-papok életükkel és írásaikkal tanították ezt évszázadok óta. Korunk budo mestereire is nagy felelősség hárul, mert ők is saját példájukkal tanítanak igazán - egyébként a hangzatos szavak közhelyekké válnak. "Amilyen a mester, olyan lesz a tanítvány is." Milyen tulajdonságok jellemzik őket, mit is adnak át az edzéseken, a mindennapi életben? Erről fejti ki gondolatait Szabó András kenshin, akit hűséges olvasóinknak már nem kell bemutatnunk.

Valamikor a családokban a legfőbb értéket a tisztelet és a szeretet jelentette. Ennek köszönhetően boldogság uralkodott bennük. A családok boldogsága a nemzedékek boldogságát okozta. Ma nem beszélhetünk erről, bárhova is tekintünk a világban. A hagyományos értékeket felváltotta az információ árádata - mindent ismerni akarunk, ugyanakkor semmire sincs időnk; úgy érezzük, hogy mindenről lemaradunk és közben a feladatainkat sem tudjuk méltóan elvégezni. Ez diszharmóniát okoz bennünk, amit úgy próbálunk feloldani, hogy okos elméleteket, ügyes magyarázatokat gyártunk, olyanokat, amelyek mindenkinek megfelelnek - ha elhisszük, még saját magunknak is. Bizonyítja ezt az általános lehígulás: kívülrő tetszetős de silány minőségű, drága dolgok vesznek körül minket, amelyeket ha közelebbről megnézünk, észrevesszük, hogy tartalmatlanok. Ahhoz, hogy ezt a fenyegető jelenséget, az értéktelen, üres formákat a harcművészetekben el tudjuk kerülni, nagy hangsúlyt kell fektetnünk a tanítványok nevelésére.

A mester tanítvány kapcsolat alapjai

Minden mester elvárja, hogy tanítványai tiszteljék. Ha mi, mesterek tiszteljük tanítványainkat, akkor ök is tisztelni fognak bennünket: Ellenkező esetben ne várjünk semmit, még azt se, hogy kitartanak mellettünk. A tanitvany csak akkor lesz hüséges mesteréhez, addig követi öt testben és lélekben, ha megkapja azt a tanitást, amire valójában szüksége van. A mester azért mester, hogy lássa ezt és eszerint adja át tudását.
Ami viszont soha nem hagyható el az az elöbb említett szeretet és tisztelet, a hagyományos mester-tanitvány kapcsolat alapja. Ha a tanitvány ennek légköreben nö föl, akkor ő is ezt fogja továbbadni, mert ezt látta, ezt kapta. Így az értékek generációkon keresztül megőrízhetőek, ami olyan harcművészeket nevel ki, akik vigyázni fognak a tanításra, az egészséges szellemre a dojóban és a családban egyaránt és végeredményben az egész harcművészetre. Itt jegyzem meg, hogy az eddigiek minden hagyományos tanításra igazak, legyen szó akár mesterségekről, művészetekről vagy tudományokról.
A mester-tanítvány viszony kialakítása olyan folyamat, amely azzal kezdődik, hogy a mester szereti tanítványát, aki ezt megérzi, és ezért tisztelni fogja. Később a mesterben természetes módon alakul ki a tanítványa iránti tisztelet, amire a szeretet lesz a válasz.
A képlet egyszerű, de ahhoz, hogy ez az életben is működjön, nekünk mestereknek meg kell tanulnunk a következőket.

A mester jellemzői

- Hit és lelkiismeret
Ne a kritikát és a bírálatot keressük a vallásokban, hanem önmagunkat. Találjuk meg a nekünk legmegfelelőbbet, mert vallásunk a hitünket ápolja. Ez a hit vezet el önmagunkhoz, lelkiismeretünkhöz.

- Nyugalom
Fejlesszük adottságainkat, képességeinket úgy, hogy ebben az erősen formális világban is képesek legyünk megtalálni lelki békénket, amely legbelsőbb énünkből fakad.

- Érzékelés
Periférikus látásunk túl van a puszta látáson, és nem koncentrálódik egy pontra. Ha ezt kifejlesztjük, érzékelni is megtanulunk.

- Összhang
Használjuk az összes érzékszervünket, amikor a környezetünket érzékeljük. Ez az érzékelés teremt összhangot köztünk és környezetünk között.

- Harmónia
Amikor összhangba kerültünk magunkkal, talalkozni fogunk belső, nyugodt énünkkel, legszilárdabb pontunkkal. Ha egyben környezetünkkel is összhangba kerülünk megismerjük a boldogságot, megértjük az életet. Ekkor már nem fogjunk hibáinkat megmagyarázni vagy eltitkolni, hanem boldogok leszünk, hogy felismertük ezeket, és nekilátunk a leküzdésüknek. Ne feledjük: nem mást, hanem saját gyengéinket kell legyőznünk. Egy mester nem legyőzi a másik embert, hanem magához emeli. Ezáltal tudunk harmonikusan együttélni tanítványainkkal, embertársainkkal.

- Megvilágosodás
Akkor világosodunk meg valamiben, ha megtanuljuk rendesen használni legértékesebb "érzékszervünket", az elménket. Ha ösztöneinkre, intuíciónkra hallgatva cselekszünk, miközben összhangban vagyunk környezetünkkel és feladatunkkal, úgy tudjuk megoldani élethelyzeteinket, úgy tudunk reagálni egy harci helyzetben, hogy a feladatot már azelőtt megoldottuk, mielőtt gondolkozhattunk volna rajta. Ez nem a tudat nélküli, hanem az intuitív cselekvést és az elménkkel való legteljesebb összhangot jelenti. Az ilyen helyzetekben kisebb-nagyobb megvilágosodások érnek bennünket, amin mi magunk is ugyanúgy elcsodálkozunk, mint a környezetünk. Mindez boldoggá tesz bennünket és ráébreszt arra, hogy milyen tudás van a birtokunkban. Ez a megvilágosodás.

- Bölcsesség
Hitünk tiszta, öszinte lelkiismeretünk, a belölünk áradó nyugalom tesz minket bölccsé. Az életben természetesen, egyszerűén cselekszünk, érzékeljük a világ rezdüléseit, észrevesszük, hogy "minden egy" és minden összhangban van. Megtapasztaljuk, hogy belsőnk és külsőnk együtt, harmonikusan változik környezetünkkel. Felismerjük azokat a tennivalókat, amelyek igazán fontosak, megtaláljuk és elfoglaljuk igazi helyünket az életben, és nagy dolgokat hajtunk végre.
Ne keverjük össze a bölcsességet az okoskodással és az agyalgással, azzal, hogy mindenre frappáns választ tudunk adni és mindent meg tudunk magyarázni, el tudunk hitetni!
A bölcsesség az egyszerűségben és a tisztaságban rejlik. Segítségével meg tudjuk különböztetni az értékeset és az értéktelent, az üres formalitást és a valódi tartalmat. Nem dőlünk be minden ígéretnek, újdonságnak és saját zavaros gondolatainknak sem, hanem tesszük a dolgunkat, ahogy kell, ahogy egy mesterhez méltó.

Ez tehát a "bölcs mester", aki mindezeket magában hordozza és ezek szerint is él.

Feladatainkról

Higgyük el, nem írtam olyanokat, amelyeknek ne lenne helye bármely harcművészetben.
Ezekre jelenlegi korunkban égetően nagy szükség van - ezt minden mesternek be kell látnia, és eszerint kell több évtizedes tapasztalatából lecsapódott tudását átadnia.
Nangsúlyozom, hogy a budo filozófiája és szellemisége egyenlő a szamurájok erkölcsi kódexével, a Bushidóval - erre szeretném minden tisztelt mester figyelmét felhívni!
A harcművészeteket emberek művelik, ezért természetes, hogy komoly "karbantartást és szervizelést" igényelnek. És persze energiát, nem is keveset. Ezt az energiát azonban az arany értékével mérik ma egy árban, aminek alapja mindössze két szó:

TISZTELET ÉS SZERETET!

Szabó András kenshin 6. dan kobudo-iaido

AM Interjú

"HA VAN SZELLEMISÉGED, BUDÓT GYAKOROLSZ"

Aikido Magazin: Téged az egész országban ismernek a budósok, mégis szeretném, ha néhány mondatban bemutatkoznál.
Mati: 40 éves vagyok, 1974-ben jöttem Magyarországra. Sokfelé jártam a világban, de bármerre mentem, minden nap legalább egyszer edzettem. Máig is heti 12-14 edzésem van: reggel és lehetőség szerint délután vagy este edzünk. Természetesen ezt a munka mellett tesszük, mert a budóból nem szabad megélni. Két gyerekem van Magyarországon és egy külföldön. Feleségem segédedző, az egész család együtt szokott gyakorolni. A kisfiam nagyon örül, ha szünidő van, mert így többet gyakorolhatunk. Nemrég azt mondta: "Apa mire megöregszel, megtanulok tőled mindent, és én állok a helyedre, én fogok tanítani helyetted." Mi egy ilyen család vagyunk.

AM: Évekkel ezelőtt abba kellett hagynod a versenyzést egy nagyon súlyos szívbetegség miatt. Hogy lehet, hogy most nincs semmi bajod és rendszeresen edzel?
Mati: 16 évvel ezelőtt egy Európa Kupára készültem, amikor kiderült, hogy a szívemmel problémák vannak. A sportorvos azonnal eltiltott nem csak a versenyzéstől, de mindenfajta sporttól is. A sportkönyvembe bele van pecsételve, hogy sportolásra alkalmatlan vagyok. Kardiológusom azt mondta, elég ha kéthetente sétálok egyet az erdőben. Ez 82-ben volt. Azóta világbajnokságot nyertem, világkupán harmadik voltam. Sok versenyen vettem részt, de négy éve abbahagytam. Minden évben elmegyek kontrolra, ha el nem felejtem. Tudnom kell, hol a határ. Ismerem a testemet, és odafigyelek rá: mindig csak a határig terhelem. Régen ezt sokszor átléptem. Kétszer volt szívfibrillációm...

AM:Hogyan ismerkedtél meg a harcművészetekkel?
Mati: Mindig érdekelt a harc, a küzdelem. Harcos vagyok, ez velem született. Futottam, bokszoltam vagy valami mást csináltam - fontos volt, hogy eddzek. Mindig azt gyakoroltam, amit a körülményekhez képest tudtam. Egyszer aztán felkerültem a fővárosba - ez még Panamában volt -, és találtam egy karate klubot. Három havi ösztöndíjam költöttem el a jelentkezési díjra, havi díjra és edzőruhára. Ez 26 évvel ezelőtt történt. Azóta folyamatosan edzek: télen, nyáron, a világban mindenütt.

AM: Sporteredményeid és versenyzői múltad ellenére, az utóbbi időben teljesen a budónak szenteled az idődet - iaidózni is elkezdtél.
Mati: Annak idején sem a győzelemért versenyeztem. Nem az az ember vagyok, aki aranyéremmel a nyakában ugrál és ujjong. A karate versenyszabályai is arra törekednek, hogy a budo szellemiségét megőrizzék. Nem a szabályokkal, a szövetségekkel, a stílusokkal van a gond, hanem az emberekkel. Edző és tanítvány sokszor megtalálják egymást. A jó edzőt a jó tanítványok, a rossz edzőt pedig a rossz tanítványok találják meg. A versenyzésben nem a győzelmeket élveztem, hanem azt, hogy én irányítom az életemet. Előre láttam az eseményeket, és ez biztonságot ad. Ha ketten felálltok küzdeni, nem a győzelem a fontos, hanem a túlélés. Ez a fontos az életben: a túlélés. Számtalanszor bebizonyosodott már az életemben. Nem a röpke győzelmek a fontosak, hanem a túlélés. Elérhetsz gyors győzelmet egy adott pillanatban, de nem biztos, hogy ez segít az egész életed során. Akárkivel kellett küzdenem - versenyen vagy az életben - mindig így küzdöttem. A harcművészetekben sajnos nem mindenki érik meg szellemileg is. Fizikailag el lehet jutni a csúcsra, és győzni egy-két alkalommal. De itt, a mozgás és a technikák szintjén le is lehet ragadni. Ilyenkor egyfajta érdekviszony alakul ki közötted és a gyakorolt dolog között. Szükséged lesz a siker múlékony illúziójára, hogy többnek érezd magad. Amikor már nem nyersz versenyeket, akkor a hírnév, a pénz megteremtésén fáradozol. Arra törekedszel, hogy te legyél egy egyesület főnöke, te irányíts, és hogy nagynak tartsanak az emberek. Amikor a budót gyakorlod, ezek a dolgok nem fontosak. A budo életforma. Nem csak a zen, nem csak az edzés a budo. Ha Marcus Aurélius elmélkedéseit olvasom, abból is tanulok. Az ember nem három, nem kettő, hanem egy. A budo egy állapot, egy szellemi hozzáállás. Amikor az ember minden perce, minden mozzanata, cselekvései, munkája egy és ugyanaz. Mindig ugyanannak az embernek kell lenned. Mindig maximálisan becsületesnek kell lenned, és nem szabad azzal törődnöd, hogy mit kapsz ezért az élettől. Az embernek nem lehetnek elvárásai az élettől. Nem cselekedhetsz úgy, hogy annak röpke gyümölcsét élvezd. És nem cselekedhetsz úgy, hogy majd egyszer megkapod a jutalmad. Úgy kell cselekedned, ahogyan azt az élet elvárja tőled. Minden egyes percet így kell megélned. Csak az a perc számít amelyben vagy: a most. Nincs időd rosszat csinálni, nincs időd szomorkodni, nincs időd bántani, csak jót tenni, mert csak jelened van. Ha az ember ezt az utat követi, ragaszkodik hozzá és nem tér el tőle, akkor eljut odáig, hogy a dolgok mélységét keresse.
Muszasi annak idején azt mondta, az emberek hamisan terjesztik, hogy ezerféleképpen lehet meghalni. Csak egyféleképpen lehet meghalni. Most élsz, aztán meghalsz. A harcművészet segít megérteni ezt. Japánban nincs különbség harcművészet és művészet között. A művészetek segítenek felismerni az élet szépségét. Segítenek, hogy 100%-os ember legyél. Akik teljes szívvel a művészetnek élnek, azok mind budót gyakorolnak. Ha van szellemiséged, akár rajzolsz, akár vívsz: budát gyakorolsz.
Hidetoshi Nakahashi sensei, a mi mesterünk, egy idő után mindig szétválasztja az embereket. Vannak, akik nem alkalmasak a budo gyakorlására, van akinek a budo kell. Azt mondja, hogy nem érünk rá az időnket fecsérelni olyan emberekre, akik nem kitartóak. Sokan várják, hogy budót tanulhassanak. Nakahashi sensei kiválasztja őket. Mi a karatét a budo oldaláról műveljük. Nakahashi sensei kettéválasztotta a csapatot: a másik csoport sportol. Aki budót gyakorol, azt nagyon nehéz legyőzni a versenyen, mert technikája és ereje mellett a szelleme is fejlett. Egy ilyen ember ha győz, örül egy kicsit, és megy tovább. Ha veszít, akkor is tovább megy. A győzelem csak egy pillanat, amely elmúlik, de élni továbbra is kell. Sok sportoló az életben is állandóan a sikert hajtja. Ha ma európabajnok vagyok, holnap már nem leszek az. Az embernek viszont mindig embernek kell lennie.
Amikor a mélységet keressük, rájövünk, hogy a technika az alap. Ez mindennek az alapja, de csak egy kis rész. A döntő többség a belső energia, az emberi érzések, az igazságosság, az emberség, a tisztelet, a kötelességtudat. Egy harcban a fizikai erő és a technika együttesen sem több mint 30-40%. A többi az, ami benned van. Versenyeken sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor fizikailag abszolút vesztes voltam, mégsem tudtak legyőzni a harcban, mert nem volt bennük szellem. Ez úgy nyilvánul meg, hogy minden pillanatban egyforma a szellemed. Nem lehet csak a küzdelem pillanatában kivételes szellemiséggel rendelkezni, ha a hétköznapokban elveszíted. A karatéban és az életben is úgy kell viselkedned, mint a iaidóban. Elég egy hiba, és meghaltál. Ha egy hibát elkövetek - mindegy milyen szinten, emberként vagy a dojóban -, akkor vége mindennek. A budo szerint az élet sem ismer el hibákat. Ha hibáztál és mégis életben vagy illetve talpon maradtál, nagyon gyorsan ismerd el hibádat, mert ez azt jelenti, hogy még egy esélyt kaptál. Próbáld hibádat jóvátenni, hátha az élet megbocsát neked. Nem biztos hogy sikerül, de próbáld meg. Esélyt kaptál, amivel élni kell - ha sikerül, ha nem. Legyél alázatos, mert nem mindenki kapja ezt meg.

AM: Úgy modtad ezt, mint akinek komoly rapasztalata van ebben...
Mati: Elmesélek egy rövid történetet. Ismertem egy családot, akinek étterme volt. A fiú könnyű életet élt: sok pénz, sok szórakozás. Egy hajnalban kocsival nekiment egy munkagépnek. A kocsi totálkáros lett, de ő túlélte. Kapott az élettől egy esélyt. El kellett volna gondolkodnia ezen, és megbocsátást nyerni az élettől. Ő viszont úgy élt to- vább, mint addig. Három hónapja elaludt a volánnál, és a balesetben szörnyethalt.
Sokan úgy gondolják, nem fogadnak el idegen gondolkodást, ők Magyarországon élnek, és így gyakorolnak. Azt mondják: ez Európa, itt másként kell csinálni. Ebben csak részben van igazuk. Azt szoktam mondani, hogy ha angolul akarsz tanulni, akkor itt is megtanulhatsz beszélni egy szinten. Ahhoz viszont, hogy igazán megértsd őket, ki kell menni, közöttük kell élni, úgy kell gondolkodni, mint az angolok. A karate is ilyen. A japán harcművészeteket nem lehet magyar szemszögből megérteni. Ahhoz, egy kicsit japánként kell gondolkoznunk. Meg kell érteni, mi az hogy harc, mi az hogy tisztelet. Történelmet, irodalmat kell tanulni. Össze kell vetni a magyar és a japán felfogást. A budo egy filozófián és egy történelmi háttéren alapuló kultúra, amelyet tanulmányozni kell. A látható technika csak ezredrésze az egésznek. Háttér és szellemiség nélkül ez nagyon csekély. Nem arról van szó, hogy be kell hódolni a japánoknak.
A harcművészet egy, csak az emberek különböznek. A hiba nem a budóban van, hanem az emberekben. Mindegy, hogy Aikidót, karatét vagy iaidót gyakorolsz, teljes szívvel tedd, bármit is csinálsz - mindegy hogy dolgozol vagy éppen a családoddal vagy. Annyi a különbség, ha iaido edzésen egy kicsit tévedsz, akkor levágod a másikat, és meghal. Ha karate edzésen tévedsz, azzal is lehet ölni vagy nyomorékká tenni. A iaidóban teljesen megszűnik az érdek és a pénz. Nem fizetheted meg a mestert, hogy tanítson. Ő fizeti a repülőjegyét, és idejön tanítani. Nem fogadhat és nem is fogad el pénzt, de csak azokat tanítja, akiket kiválasztott. A budóban nincs idő arra, hogy rosszul érezd magad. Nakahashi sensei nemrég járt itt, és boldogan ment haza, mert úgy érezte, alakul a budo szellemisége ebben a csoportban.

AM: Hogyan lehet bekerülni egy ilyen csoportba?
Mati: Edzésen végzett munkáddal és életviteleddel kell kiérdemelned. Ahhoz, hogy tanítsalak, neked akarni kell tanulni. Mi nem ebből élünk, így nem kell tanítványokra vadásznunk. Nem kell megfelelnünk különböző emberek elvárásainak. Aki ide akar tartozni, annak kell megfelelnie az elvárásoknak. Nálunk ezt mindenki tudja aki belép, még az egészen kicsi gyerekek is.

AM: Mik ezek az elvárások?
Mati: Követni kell a budo szellemét. Tudni kell magadból adni. Aki lejön az edzésre, az rögtön hozza a vizet, és elkezdi takarítani a dojót. Nem kell szólni neki, nem vár a másikra - ha kell, egyedül takarítja ki az egészet. nem gondol arra, hogy tegnap is ő takarított, mert nem ez a fontos. Ez csak egy példa, de jó példa. Aki lejön, és megtalálja amit keresett, az itt marad, aki nem találja meg, az elmegy. Eddig több tízezer embert tanítottam, és nézd meg hány tanítványom van: pár száz. Ez nem baj. Nakahashi sensei azt mondta, ha egyedül lennék Magyarországon, akkor is eljönne tanítani. Olyan a hozzáállásom, hogy ha nem lenne tanítványom, akkor is eljönne. Ha viszont hibát követnék el, akkor befejeztem, nem jönne többet. Hiába van 26 év tanulás a hátam mögött, azzal nem takarózhatok. A jelen számít, nem a múlt érdemei. A budo ilyen kőkemény. Ennek ellenére mi nagyon jó hangulatban vagyunk, jó hangulatban edzünk, elmegyünk enni és bulizni is. Tudni kell mindennek a helyét. Ha szabad és tiszta ember vagy, nem kell visszafogni magadat. Ha kard van a kezedben, azt kell elérned, hogy ne legyen szándékod. Ha van, el kell rejtened, mert meglátszik. Ha jön a kard, nem tudod hogyan fogsz vágni. Abban a pillanatban, a cselekvés pillanatában dől el, hogy hova fogsz vágni. Nem fontos, mi van előtte vagy utána.
Marcus Aureliust szoktam olvasni, ő is ezt mondja: "Ne gondolj a holnapra, az ma nem létezik ne gondolj a tegnapra mert az elmúlt már. A jelen számít. Úgy élj minden percedben, mint ha az utolsó lenne. Ekkor nem érsz rá rosszat tenni. Úgy kell élned, hogy ha most kell elbúcsúznod az élettől akkor azt tudd mondani: igenis büszke vagyok arra, amit itt tettem, sőt, ha újra kezdhetném, akkor is ugyanezt csinálnám." Nincs idő a megbánásra sem. Ha az ember így éli az életét, akkor egyszerűsödik minden. Így éli meg az emberi kapcsolatait, szerelmi és munkahelyi kapcsolatait és mindent. Sokan azt mondják: "Nincs időm a harcművészetet gyakorolni, mert ott a családom, a munkám, hogy érnék rá ilyesmire." Az ilyen ember semmit sem csinál jól, nem ér rá a családjára sem. Nem lehet egy dolgot jól csinálni a többit meg rosszul. Mindent jól kell csinálni. A harcművészet segít, hogy a családban minden rendben legyen, a család segít, hogy a munkahelyen jól menjenek a dolgok - így minden kiegészíti és segíti egymást.

Tokimune, aki 1274-ben, 18 évesen megszervezte Japán védelmét a tatárjárás ellen, kérdezte egy zen mestertől, hogy mivel politikus és nincs ideje, hogyan gyakorolja a zent. A mester azt mondta neki: "Ha ülsz akkor is gyakorolhatod a zent, ha állsz akkor is." Bármit csinálsz, folyamatosan gyakorolhatsz. Így van ez nálunk is. A budót nem akkor gyakorlod, amikor bejössz a dojóba, és van két órád edzeni. A munkában, a családban, az egész életedben a budót gyakorlod. Ezt biztos sokaknak nem fog tetszeni. Az emberek 90%a csak az edzésre szorítkozik.

AM: Ennek ellenére úgy érzem, a budo szellemisége iránt egyre nagyobb az igény. Tizenöt évvel ezelőtt az iskolák 6-7 kyus rendszerben működtek, és nem voltak szines övek sem. Aztán következett egy időszak, amikor tíz kyus iskolák alakultak szines övekkel, és a mesterek úgy számolták danjaikat, hogy ebből is van egy meg abból is kettő, az egyenlő hárommal. Ma már nem hangsúlyozzák annyira a danok számát tradicionális karate, sőt judo oktatás folyik a sport oktatása mellett. Te hogyan látod ezt?
Mati: A budo szellemét meg kell őrizni. nincs baj a stílusokkal, a szövetségekkel, vagy a szabályokkal. Azzal van baj, ahogyan magyarázzák őket. Ha én egy budokának nem csak a technikát tanítom meg, hanem a szellemet is adom hozzá, akkor nincs ellenfele. Amikor oda áll, azt mondja: "Ezt a sportolót én megeszem, ez nem harcos." Ha valakinek jó a technikája és ismeri a szabályokat, az indulhat versenyen, de attól ő még nem sportoló, hanem budoka. Én így fogom fel. Nem csak egy sportolót nevelek. Amíg fiatal és ügyes, addig sportolhat és versenyezhet, de amit tanul, azt egész életére tanulja. A sportban lejár az idő, jönnek a fiatalok. Ha én nem adtam neki többet, amikor kiöregszik, sikertelen lesz. Ha megverik, akkor abbahagyja. Ezt elítélem. Ilyenkor olyat adunk neki, amelyet el fog veszíteni. Rosszat teszek neki. Mabuni sensei annak idején együtt edzett a legnagyobbakkal. Ő ma nyolcvan éves, japán élő kincsének számít. Ma is edz, és nem vesztett el semmit. nagyon sokan felfedezik ezt a sportolók között is, és jönnek, mert így akarnak tanulni. Ez az egyik oka az érdeklődésnek. A másik oka az, hogy nem mindenki fogadja el azt az edzőt, aki csak bejön melegítőben, síppal a nyakában, és magyaráz. Nem edz, csak magyaráz. Bejön a terembe, aztán kimegy, és másként csinálja. Bort iszik és vizet prédikál.

AM: A kardod jellegzetes, két vércsatornával készített penge. Ha jól tudom ilyet Szabó András készít.
Mati: Igen, az enyémet is ő készítette. Régi ismerősöm és barátom.

AM: Mit üzensz az olvasóknak?
Mati: A budót nem lehet magyarázni. Amit mondunk, az csak 10%, a többit neked kell megta- pasztalni.

- fric -

Kultúra

Japánhét '98

Nagy sikerrel rendezték meg a Pesti Vigadóban '98 novemberében a Japán Hetet. A kulturális rendezvénysorozat 1986-ban indult Firenzében - a magyar főváros a 21. Japán Hét házigazdája volt. Kronológiai ismertető helyett a Magazin minden számában kicsit részletesebben mutatunk be két olyan tradicionális művészetet vagy kézművességet, amelybe a Hét alatt a magyar érdeklődők is bepillantást nyerhettek. Most a legnagyobb közönségsikert arató dobegyüttesekről és a kimono-bemutatóról olvashattok. A Magazin szerkesztősége köszönetét fejezi ki a hazánkba látogatott művészeknek és mestereknek segítőkészségükért valamint külön köszöni SAKAIDA Seiji úrnak, a japán szervező IFF (Nemzetközi Barátság Alapítvány) projekt menedzserének, a Japán Hét alatt nyújtott segítségét.

November 19-én három együttes mutatkozott be: a Shinryúkai (Niigata prefektúra, Niigata város), a Hakkai Taiko (Niigata prefektúra, Yamato város) és a Matsuhama Taiko (Niigata város, Matsuhama kerülete). Mind a három együttes a '70-es években alakult, helyi közösségi alapon, a zenei, előadói tevékenység mellett egyfajta önszervező közösségi tevékenység helyszínéül is szolgát.
A Shinryúkai profiljába a dobon kívül beletartozik a japán tánc, népdal és más hagyományos ill. hagyományos alapra épülő modern felfogású előadói műfaj művelése is. Az együttes vezetője Koizumi Kóji, aki egyben Niigata prefektúra Dob Szövetségének az elnöke. A novemberi előadáson Shirai Kunio-val japán táncokat és az együttes dob-repertoárjából a Japán-tengert témaként feldolgozó számot mutatták be.
A Nakkai Taiko a Yamato város mellett levő Nakkai-hegyről kapta a nevét. A társulatot az együttes vezetője Ikeda Toshio, és Kaise Michiyuki képvíselték. Legjellegzetesebb számuk, melyet a Vigadóban is láthattunk a Shinobi-uchi, ahol a japán dob hangzását rock zenével keverik, sajátos hangulatú előadást alakítva ki.
A Matsuhama Taiko 1976-ban alakult. Számaikat főleg a Japán tenger és az Aga-folyó évszakonként váltakozó képe és Matsuhama lakosságának élete ihlette. Az együttes vezetője Nagashima Yóichi - számaik legnagyobb része az ő szerzeménye. Feleségével és három fiával az együttes tevékenységének fő szervezője és irányítója. A társulat kb. 30 főből áll: általános iskolásoktól kezdve középiskolások és dolgozók is vannak a tagok között; 6 évestől 45 évesig.
Japánban egy évben kb. 50 előadást tattanak: Kóbétól Sapporóig megfordultak már de tevékenységük fő helyszíne természetesen Niigata város és prefektúra. A másik két együtteshez hasonlóan sokszor jártak már külföldön. A Matsuhama Taiko éves tevékenységében az augusztusi Matsuhama matsuri a legfontosabb állomás - mintegy összegzése egyéves gyakorlásuknak és az előadásoknak. A matsuri során a dobokat teherkocsikra pakolják fel és Matsuhama különböző helyeit körbejárva mutatják be tudásukat.

Kimono Bemutató

A Hét egyik fénypontjának számított a hagyományos japán viseletet, a kimonót bemutató show. A műsor külön érdekessége volt, hogy a férfi öltözékeket is csinos japán lányokon tekinthette meg a közönség - "férfiembertől" idegen az efféle szereplés. A társulat vezetője, UEIHARA Takeno asszony elmondta, hogy iskolájukban arra tanítják a fiatal hölgyeket, hogyan viseljék elegánsan a kimonót, a világ egyik legszebb nemzeti viseletét. Ez az iskola hisz abban, hogy a szép kimono előkelő viselete még szebbé, még kifinomultabbá teszi a nőket, akik ezáltal megismerik egy másik, addig ismeretlen, de sokkal valóságosabb énüket.

Müvészet

Naphosök Japánban
Betekintés a No-színház világába -
III. rész

A nó színháztörténetében alkalmazott ún. "belső eszközökkel" ismerkedtünk meg az előző részben. Lényege, hogy a színész lelki érettségével fejlődnek, és meghatározzák a "külső, látható eszközökben" való jártasságot.
Helyes művelésükhöz megfelelő adottság, valamint roppant precíz és kitartó munka szükséges. Ezeken túl belülről, a lélek mélyéről fakadó összpontosítással kell jelen lenni minden egyes mozdulatban, minden egyes hangban.

A szabad és korlátok nélküli színészi játék, illetve a feszült összpontosítás és a kötöttségek pontos betartása nem választható szét egymástól. Egy és ugyanazon tőről fakad. Miként lehetséges ez? Érdemes eltöprengenünk a következő gondolaton; szabadság csak korlátok között születhet.
A színpadi koreográfia és maga a képzés egyaránt pontosan meghatározott. A színpadon egyetlen hang, egyetlen mozdulat sem történhet másként vagy más időben. A képzés életkori szakaszokra tagolódik (kb. 5-10 évet ölel fel egy időszak); a gyakorlatok végzése is szigorú szabályokhoz kötött.

"A színésznek a legaprólékosabb gonddal kell használnia testét - ez szabály a legalapvetőbb mozgáselemektől kezdve mindenre."
Zeami

E pontosan meghatározott rendszer minden egyes összetevőjének tiszteletben tartása kivételes belső fegyelem birtokosává neveli a színészt. Ez a belső fegyelem táplálja és növeszti aztán szárnyait... Szárnyait, melyekkel felszabadultan szeli át a művészet, az alkotás végtelen egét. Vagyis a rend, az összeszedettség és tudatosság oszlopaira helyezhetjük csak rá a tetőt, a korlátok nélküli színészi játékot. Masszív, pontosan tervezett és kivitelezett pillérek nélkül mit ér a csodás homlokzat? Összeomlik az egész építmény.
A fenséges tetőzet felhelyezésének pillanatát hosszú, dolgos évek előzik meg. Zeami mester az általa összeállított nó hagyatékban 4 x 7 évi munkát tart minimálisan szükségesnek! Ez azt jelenti, hogy ha a tanítvány már 7 évesen megkezdte tanulmányait, akkor is csak 4 x 7 év múlva, vagyis 35 éves korában juthat el a szabad színészi játék megízleléséig.
Az egyes életkori szakaszok képzési sajátosságainak ismertetése jócskán meghaladná egy újságcikk terjedelmének határait, Ezért valóban csak "betekintésül" szolgáljanak az alábbiak.
A gyermekeknél (kb. 7-12 év) még nem szabad kritikát kritikára halmozva, felesleges szigorral számon kérni a legapróbb részletekig mindent. A túlzott követelés visszaüt: nemcsak egyszerűen kedvét szegi,de természetes kibontakozását és kreativitását is elfojtja.

"Ezért a mi célunk csupán az alapvető ének-, beszéd- és mozgásformák megtanítása legyen."
Zeami

Ezek szabad és önfeledt tanulása közben kell megfigyelni a gyermek adottságait, erősebb és gyengébb képességeit, melyekre a későbbiekben alapozhat a mester. Később persze ügyelni kell a részletek pontosítására, hiszen az idő haladtával egyre nehezebbé válik a rosszul rögzült dolgok kijavítása. Az alaposság mellett azonban "Vigyázzunk, hogy az ifjú ember alkati tulajdonságait eredendő szépségét is ápolgassuk".
Zeami

A "kezdő" fokozatot kb. 25 éves korára érheti el a színész! Ez a szint arra kötelezi, hogy ettől kezdve már kivételes szigorúsággal kell végrehajtania minden gyakorlatot. Nem ragadhatja el semmiféle pillanatnyi siker önértékelését szerénység és objektivitás jellemzi, valamint csillapíthatatlan benne a tanulási vágy.

"Na önmagára vonatkozó ítélőképessége nincsen, és a valósnál nagyobb tehetséget tulajdonít magának, akkor azt a kicsit is elveszíti, ami egyébként neki jogosan kijárna. Erősen megjegyzendő (...) mert igen sokat kockáztat. Azt hogy a színészmesterség igazi szépségére sohasem fog rátalálni!"
Zeami

Elevenítsük fel, hogy a cikksorozat elején mely gondolat inspirálta hosszú kalandozásunkat a nó világában:

"Meg kell különböztetni a nó művészetében a lényeget az előadástól. Ha a lényeg a virág akkor az előadás az illata."
Zeami

Ha ebben a bizonyos 4 x 7 évben a színész kellő alázattal és szorgalommal bontakoztatta ki tehétségét, akkor válik képessé a virág átnyújtására. Szépséget ad - a művészet üzenetének, az igazságnak méltó képviselőjét. 35 éves korától " mégnagyobb jelentőséggel bír az önfegyelem és a higgadt gondolkodás, a színházban végzett dolgok átgondolása, és a jövőbeli teendők bölcs meglátása. "
Zeami

Az életkori sajátosságok meglehetősen rövid összefoglalásából is kitűnik, mennyire mély, alapos és messzire vezető rendszert éltetett Kanami és Zeami mester iskolája. Itt fontos még megemlíteni, hogy "a Hanze-ház alapja, legfontosabb tétele és gondolkodásunk alapköve így hangzik: soha ne felejtsük el legelső tapasztalatainkat. "
Zeami

Ez alól egyetlen életkori szakasz - még a tapasztalt öregkor - sem volt kivétel. A "sosin vaszuru bekarazu", a "friss szem és nyitott szív" vagy "a kezdő örökké friss szeme" nélkül nemcsak megállna útján a színész, de tanítani végképp nem lenne képes. Érdemes átgondolni akár csak saját életünkben: emlékszünk-e a kezdetekre? Emlékszünk-e - legyen szó bármiről is; kapcsolatokról, tanulmányokról, stb. - legelső lépéseinkre, rácsodálkozásainkra? Nem felejthetjük el, ismernünk kell saját múltunkat, történetünket ahhoz, hogy a jövőben továbbléphessünk, hogy tisztában legyünk fejlődésünkkel, hogy tapasztalatainkat megfelelő empátiával adhassuk át másoknak. És nem utolsó sorban: hogy képesek legyünk sok-sok idő elteltével is ugyanazzal a hittel és lelkesedéssel rácsodálkozni mindenre. A tapasztalatokból nyert bölcsesség öregbíthet, de szemünk és szívünk friss és nyitott kell maradjon - élőknek, az életben jelenlévőknek akkor vallhatjuk magunkat.

"Axióma
Új szemmel nézni a régi képre - ez a mi alkotásunk."
Fodor Ákos

Tekintsünk most a "látható eszközök" színes palettájára! Az ősi kultúrák szertartásainak, alkotásainak ismérve, hogy mindennek pontosan megvan a maga helye és szerepe. Ez a rend egy eszmei törvény megnyilvánulása, vagyis a forma nem önmagáért való, hanem a tartalmat követi. A no-színházban az ének, a zene, a tánc, a beszéd, a díszlet, a jelmez, a kellék, a színpad kialakítása szintén egy eszmétől vezérelve rendeződnek egységgé. Nincs díszítés, nincs hatásvadászat; a legapróbb részletekig a mondanivaló szolgálatában állnak.
Remekül példázza ezt a jelmezek "királynőjének" viselete: kalandozásunk a maszkok csodás világához ért. Szinte kivétel nélkül minden szakrális művészetben megjelent, az isteni, kozmikus erőket aktivizálva, életre keltve.
Egyfelől a görög persona ("személy", "személyiség") kifejezéshez kapcsolható, mely egyszerre szolgált a "maszk" és a "szerep" megjelölésére. Régi nagy kultúrák bölcseleteiből maradt ránk, miként gondolkodtak elődeink a személyiségről. Formailag ugyan eltérő rendszereket ismerünk, ám lényegét tekintve megegyezik erről alkotott elképzelésük: az ember halandó és halhatatlan részt, azaz personát és Egót egyesít magában. Eszerint a mulandó személyiséggel hol felruházzuk örök Énünket, hol pedig levetkezzük. Igazi lényünk rejtve marad személyiségünk maszkja mögött. Vagy másként: a bennünk lévő "láthatatlan" lényeg személyiségünkben nyilvánul meg, általa válik "láthatóvá".
Japánban a lélek két, egy alacsonyabbrendű és egy magasabbrendű részből tevődik össze. A haku az anyagi természetű lélek (mulandó érzelmeink: harag, szenvedély, félelem, vágy, stb.); a kon a szellemi természetű lélek (örök tudatosságunk: intelligencia, felismerés, megértés, intuíció, stb.). Emberi mivoltunkban mindkettőre szükség van: a hakunak a kon vezetésére, a kon pedig csak a haku által nyilvánulhat meg.

Így képzelhetjük el a maszkok szerepét is a szertartásokban, illetve a színházban. Az istenségnek számos tulajdonsága, cselekedete, megnyilvánulási formája van, melyeket különböző maszkok jelenítenek meg.

"A =Személy= ily módon azonosul funkciójával, amely pedig egyike azon számtalan álarcoknak, melyeket a végtelen természetű, személytelenségét megőrző istenség magára ölt. "
Titus Burckhardf

A szellemeknél, démonoknál, embereknél és egyéb lényeknél is az archetípusukat testesítik meg, és sosem a konkrét individuumot. A színésztől nagyon összetett, mély és alapos munkát igényel, hogy szerepéről helyes képet alakítson ki magában, mert annak archetípusát, lelki-szellemi habitusát csak ezen benső kép tisztaságával tudja egyértelműen megragadni és életre hívni.
A nóban omote ("arcok") elnevezéssel illették a maszkokat. Szerteágazó omote-művészetükben nem realista ábrázolásra törekedtek - minden forma, rajzolat, szín és árnyalat szimbolikus jelentést hordozott. Meghatározott jelképrendszer alapján ábrázolták a különböző tulajdonsággal felruházott isteneket, szellemeket, démonokat, valamint a pap, a katona, a férfi, a nő, az öregember a szűz, az őrült, stb. alakját. E megmásíthatatlan szimbólumrendszernek köszönhető, hogy a maszk "beszélő", azaz a nézők számára teljesen egyértelmű, mikor ki lépett a színpadra.
Gondolhatnánk: szimbólumok, archetípusok ide-oda, a színészi játékot mégis korlátozzák a merev, mozdulatlan, előre formázott és festett maszkok vonásai. A nót azonban nem véletlenül nevezik a maszkok művészetének!
"Más maszkokkal összevetve a nó-álarcokra kikészítésük a legjellemzőbb. Ez lehetővé teszi, hogy érzelemárnyalatokat is képesek legyenek kifejezni - csupán az előadó ügyes fejmozdulatától függően. (...) A maszk mozgatásával, helyzetének apró, finom változtatásával, a rálátási szög alig észrevehető eltolásával csak a nóra jellemző művészi szépség érhető el."
Kokubu Tamocu

A színész minden egyes mozdulatával újabb és újabb aspektusát fedi fel a maszknak, fokozatosan vezeti a nézőt mélységének és többrétűségének felismeréséhez.
Ha kellő alázatot és türelmet tanúsít az általa testet öltött isten vagy szellem iránt, akkor annak igazi arca is föltárul előtte. Íly módon azonosulásával képes betölteni a közvetítő, a "csatorna" szerepét, akár csak a papok.

"Bizonyos értelemben a Nap a tényleges isteni maszk. Olyan ez mintha az isteni fény maszkot öltene magára, hiszen ha felfedné valódi arcát, megvakulnának, porrá égnének a földi lények."
Titus Burckhardt

Az isteni fény védelmezői és közvetítői a naphősök. Ezen transzcendens azonosulással, vagyis a nó útjának végső céljával, művészetének üzenetével foglalkozunk a következő részben.

Gáspár Ildikó

Gasztronómia

A japán konyháról általában

A korábbi szám témáját tekintve megelőzte a mostanit, hiszen alapozás nélkül, rögtön belevágtunk az ételkészítés kellős közepébe. Ez nem véletlenül kerekedett így, szerettem volna már az első bemutatkozás alkalmával egy érdekes recepttel előrukkolni, remélve, hogy meghozom a konyhaművészkedés iránti vágyat. Most azonban finom illatokról fogok mesélni és mutatok néhány szemetgyönyörködtető képet is. A rajtuk lévő edények olyan megbonthatatlan egységként díszelegnek az asztalon az ételekkel együtt, hogy vétek egy ujjal is megérintetni őket.
Néhány héttel ezelőtt egy baráti társaságban beszélgetve (ilyenkor az ember lehet szókimondó) nekem szegezték a kérdést, hogy mit gondolok a szívem mélyén a japán ételek ízéről, külleméről és illatáról. Ők ugyanis megkóstoltak néhányat belőlük, és a rizst sótlannak, ízetlennek találták, a miso levesben pedig "pocsolya szagú, zöld levelek" úszkáltak. Én erre csak azt válaszoltam, hogy kinek sótlan, ragadós és ízetlen a rizs, kinek pedig selymes és lágy érintésű, finom illatban úszó nemes étek...
A dolog tanulsága pedig az - valamennyien tudjuk -, hogy az ízlés ember dolga - nem képezheti vita tárgyát, hogy a káposztás cvekedli borssal vagy porcukorral meghintve a finomabb! Ettől függetlenül be kell látnunk, hogy néha alaptalanul ítélkezünk, és összetévesztjük az újdonsült, érdekes ízeket - amelyekkel mellesleg érdemes megismerkedni - a rossz, kellemetlen benyomásokkal. A legjobban a saját példám illik ide. Amikor két évvel ezelőtt Toshi megkóstoltatta velem a miso levest, azt hittem, hogy képtelen leszek még egy kanállal lenyelni belőle, most pedig a kedvenceim közé tartozik. Érdekes, ha az ember a megszokott környezetében éli a mindennapjait, sokkal zárkózottabb, kötöttebb az ízlése, mint akkor amikor például külföldre megy nyaralni. Ilyenkor szívesen próbálgatja az ízeket, bátran végigkóstolja azokat a bizarrnak tűnő ételkülönlegességeket is, amelyeket normál esetben otthon gondolkodás nélkül visszautasítana. Igen, az ízlés kényes dolog. Kialakulását sok környezeti, érzelmi tényező alakítja megállás nélkül - fontosak a népi, családi szokások is. Ezek az állandóan bennünket ért hatások tudattalan változásokat idéznek elő bennünk, szinte észre sem vesszük, hogy az agyonra utált spenótból, hogyan lesz finom étel.
Ezzel a kis kitérővel csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy a mi pörkölthöz, fűszeres sült húsokhoz szokott gyomrunk és a túlingerelt ízlelőbimbónk egy szerényen fűszerezett japán étel "láttán" lehet, hogy nem jön izgalomba. A rizst Magyarországon sóval, zsiradékkal párolják, Japánban pedig általában csak megfelelő mennyiségű vízzel, az edényt jól letakarva készítik el. Az így főzött rizs nem sós, nem hagyma vagy más fűszer ízű, hanem egyszerűen rizs ízű. Aki még nem próbált távol-keleti párolt rizst enni, az fel sem tudja mérni az ottani és a mi közönséges rizsünk közti különbségeket. (Szűk baráti köröm tagjai, akiknek rendszeresen főzök japán ételeket, már morognak otthon a szokványosan elkészített magyar rizs láttán.)
Tehát a legfontosabb: nyitott, befogadóképes elmével és előítéletmentes gyomorral üljünk le megkóstolni egy japán ételt, és a már kialakult "finom" fogalmi képzeteinket próbáljuk meg teljes mértékben félretenni. A japánok természetszeretete, a nyersanyagok eredeti ízének megőrzése tükröződik ételkészítési, étkezési szokásaikon is. Ez a magyarázata a sok nyers illetve gyengéden párolt vagy alig főzött ételnek. Így a táplálék a lehető legtöbbet őriz meg eredeti ízéből, formájából, állagából (a tányéron gőzölgő étel szinte élő természetként, színesen, ropogósan, eredeti formájukat megőrizve kerül az asztalunkra). A környezet természetes szépségének és esztétikájának tisztelete az egyik legfontosabb értéke a sintónak, az ősi japán vallásnak. Gasztronómiájuk esztétikája hódolat, tisztelet és kapcsolatkeresés az istenek világával, amit a legszebb, legfrissebb, legtermészetesebb és az évszakokat legjobban tiszteletben tartó alapanyagokból készült ételek fejeznek ki. A takarékos szemlélet a fűszerek adagolásánál is jellemző. A cél itt sem a nyersanyag megváltoztatása, hanem ízének megőrzése, az étel karakterének megfelelően. Egy-egy étkezés alkalmával egyszerre több kicsi edényben sokfajta étel található - a mi egytálételes vacsoráinkhoz képest ez akár pazarlónak is tűnhet. Az ünnepi terítés tálait nagy szívfájdalommal kezdi el enni az ember mert fél, hogy megbontja az asztalon található finomságok harmóniáját. Jómagam sokkal jobban szeretek sokféléből egy kicsit enni, mint egyfajta ételből, jó magyar szokás szerint szénakazalnyit.
Néhány szó a tálalásról: a szükséges edények, tálkák lehetnek kerekek, négyszögletesek, oválisak vagy éppen levél formájúak, de előfordulhat, hogy csak kicsi, négyszögletes lakkfa kazettában kínálnak valamilyen fogást. A levest tetővel fedhető csészében, a rizst mély tálban teszik elénk az asztalra.
Végezetül egy jó ötlet ahhoz, hogy egy kis lépéssel közelebb kerüljünk a Felkelő Nap Országának konyhájához: ha lehetőségünk engedi, vásároljunk egy üveg japán szójaszószt valamelyik ázsiai üzletben, és amikor eszünkbe jut, próbaképpen óvatosan locsoljuk meg például a rántott zöldségeket, húsokat, tükörtojást, stb., de ez esetben feleannyi sót használjunk, mint egyébként!
Jó kísérletezést és étvágyat kíván:

Víg Éva