Dúzs Miklós 3. danos mester az Ishin Denshin Aikido Dojo vezetője. Élete során számos harcművészeteti stílust gyakorolt, de mindig is az Aikido állt legközelebb a szívéhez. Negyvenhárom évesen elmondhatja, hogy már tizenöt éve aikidózik: edz és tanít. Tradícionális alapokon nyugvó oktatási rendszeréről kérdeztük a senseit...

Aikido Magazin: Az iskolád neve I.D.A.D. Mit jelent ez a rövidítés?
Dúzs Miklós: 1988-ban nyitottam saját iskolát, amelyet Ishin Denshin Aikido Dojo-nak neveztem el. Ez azt jelenti szabad fordításban, hogy "a szellemtől szellemig való tanítás". Ez igen ritka Európában – ezért szerettem volna egy ilyen oktatást megvalósítani. Ez a rendszer nem európai típusú, hanem kifejezetten japán oktatási forma. A kifejezés egyébként a zen buddhizmusból származik

AM: Mi jellemzi az iskolát technikailag és szellemileg?
D.M.: Az én iskolámban a legfontosabb szempont egy hármas követelmény betartása. A szellemi, az etikai és a technikai szint egyensúlya számomra nagyon fontos. Csak ennek az egyensúlynak a betartásával lehet fejlődni. Úgy gondolom, nagyon nagy hangsúlyt fektetünk az elméleti tudásra – tanulmányozunk más harcművészeteket, más, nem harcos utakat, művészeti ágakat, a japán és tágabb értelemben a keleti kultúrát.

AM: Vizsgáitokon nem csak technikailag, de szellemileg is meg kell felelnie a vizsgázónak. Hogyan történik nálad a vizsga?
D.M.: Körülbelül egy éve egy új tematika szerint tanítok és azóta nálunk nincs vizsga. Állandó szintfelmérés van, de konkrét vizsga nincs. Folyamatosan figyelem a tanítványaimat – nyomon kísérem nem csak technikai, de szellemi és etikai fejlődésüket is. Időnként különböző tesztlapokat töltetek ki velük, amelyeket én dolgoztam ki, de hagyományos értelemben vett vizsgát nem tartok.

AM: Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy elnyerik a fokozatot?
D.M.: Igen, ez a helyes kifejezés. Amikor elérik a szintet – általában egy edzőtábor keretén belül –, akkor tudatom velük a kapott fokozatot. Ezek a fokozatok egyébként mobilisak, ha nem tartja azt a szintet az illető, akkor vissza is lehet venni tőle.

AM: Nem hiányzik a megmérettetés? Úgy tudom, más helyeken is csak akkor vizsgázhat valaki, ha a mester erre szellemileg és technikailag egyaránt méltónak találja a tanulót. Olyan ez, mintha harcba kellene indulnia. A vizsga alkalmával az ember a legtöbbet hozza ki magából, ilyenkor a helytállását is bizonyítja.
D.M.: Elképzelhető, hogy a régebbi tanulóknak ez hiányzik, de az újak már ebbe szoktak bele. Pontosan ezt akartam elkerülni, hogy az emberek egy-két alkalomra élesítsék magukat, akkor is csak egy-másfél órára. Én úgy gondolom, hogy minden edzés egy kis felmérés, minden edzésen teljes figyelemmel kell jelen lenni.

AM: Különleges, hímzett emblémát viseltek a ruhátokon. Egy négyszög, amelyben egy kör található, abban pedig egy háromszög. Ezek a szimbólumok az Aikidoban különös jelentést hordoznak. Megmagyaráznád?
D.M.: Ez egyben az Aikido szimbóluma is, több könyvben találkozhattok vele. Az Aikido mozgásformáit szimbolizálja, amelyek a háromszöggel, négyszöggel és körrel írhatóak le. A szellemi szimbólumokat tekintve kívülről befelé haladva, a szilárdtól az egyre légiesebb szellemi szintekig közelíthetünk. Középen található az a pont, amely az ember legbelső magva. Egyébként ez egy univerzális szimbólum, az anyagi és a szellemi világ egységét jelképezi.

AM: Mit jelent a madár az emblémán?
D.M.: Az emberi szabadságot, a szellemi szabadságot és a szellemi szabadság által elérhető képességeket jelképezi.

AM: Ezen kívül más külsőséggel is találkozhatunk nálatok. Minden egyes edzésre feldíszített oltárt állítotok, zászlókkal és különböző tartozékokkal, míg a legtöbb dojoban csak egy képet láthatunk O-Senseirol. Miért olyan fontosak a külsőségek?
D.M.: Fontosnak tartom, hogy ha egy harcművészetet gyakorlunk, akkor annak szellemisége előtt is tisztelegnünk kell. A tanulók viselkedésén keresztül a különböző külsőségekig mindennek ezt a tiszteletet kell kifejeznie. Amikor kitakarítunk egy dojot, a saját lelkünket is megtisztítjuk. Ha feldíszítünk egy oltárt, a saját lelkünket is feldíszítjük.

AM: Egy időben sokan azzal vádoltak, hogy scientology-t oktatsz az edzéseken, illetve tanítványaidtól elvárod, hogy ezt a vallást gyakorolják.
D.M.: Igen, emlékszem erre az időszakra. Valóban úgy gondoltam, hogy minden olyan oktatási segédeszközt igénybe veszek, amellyel az embereket előbbre lehet vinni a szellemi fejlődés útján, legyen ez zen buddhizmus, szientológia vagy bármi, ami segít az embereknek abban, hogy az Aikidot jobban megértsék és hatékonyabban tanulják. Azóta úgy gondolom, ez az út nem volt sikeres – ezért abba is hagytam.

AM: Ezek szerint különböző vallásokat tanulmányoztál és kiemelted belőlük az általad jónak ítélt dolgokat, majd ezeket beépítetted tanításaidba.
D.M.: Tulajdonképpen igen. A keleti filozófiák kimeríthetetlen tárháza kiválóan segíti a harcművészetek oktatását. Ki a buddhizmust, ki a sintót részesíti előnyben. Természetesen az Aikido nem vallás, de az oktatásban használhatjuk azokat az eredményeket, amelyeket a vallások elértek, és azokat az értékeket, melyeket a vallások nyújtanak. Emellett teljesen mindegy, hogy a tanuló milyen vallású. Hívhatjuk ezt akár pszichológiai segítségnek is.

AM: Kialakítottad a belső tanítványok csoportját, amely másképpen működött, mint a Honbuban (az Aikikai Tokióban lévő központi dojoja – a szerk.) ismert uchi-deshi rendszer. Miben volt ez más, és miért érezted szükségességét egy ilyen csoportnak?
D.M.: Volt egy ilyen csoport, de amikor tavaly kiváltam az AME-ből, akkor ez meg is szűnt. Azóta is úgy gondolom, hogy minden dojonak szüksége van egy ilyen csoportra, amely kiemelt tanítványokból áll. Ők ott vannak minden edzésen, sokkal jobban hajtanak, mindenben segítik a mester munkáját, a szervezéstől a kezdők tanításáig. Ha valamilyen feladat van, ők ugranak elsőnek, ők haladnak a legjobban. Előbb-utóbb elválik, ki alkalmas erre. Ebben semmi kényszer nincs.

AM: Jelenleg is van ilyen csoportod?
D.M.: Természetesen van, de nem uchi-deshi csoportnak hívom, mert ez nem a megfelelő kifejezés.

AM: Milyen elvárásoknak kell megfelelnie a hozzátok jelentkezőknek?
D.M.: Bárki jelentkezhet, aki lelkileg nem sérült vagy nincs akut betegsége, mondjuk nem gerincbeteg.

AM: Anyagilag milyen terheket kell jelenleg elviselnie egy kezdő aikidósnak?
D.M: Nálunk talán egy kicsit többet kell költenie a tanulónak, mert rengeteg oktatási anyagot adunk, amelyet részben meg kell venniük. Ezen kívül kis számú csoportoknak kell kitermelniük a jelentős terembéreket. Szerintem ezek a költségek körülbelül egyformák minden dojoban.

AM: Szerintem ez nem egészen így van, hiszen az éves tagdíjak egyesületenként 500 és 6000 forint között változnak, az egyéb költségekről, például a havi díjról nem is beszélve. Ismerek olyan mestert, aki ingyen tanít, ingyen tart edzőtábort, míg mások ebből próbálnak megélni.
D.M.: Igen, ez így van. Vannak csoportok, akik a rendőrség vagy a honvédség berkein belül kedvezménnyel jutnak teremhez vagy szponzorok támogatását élvezik. Ők szerencsés helyzetben vannak. Azt azért leszögezném, hogy bárki, aki tanítást kap, semmiféleképpen nem várhatja el ingyen. Meggyőződésem, hogy ha valaki ingyen jut hozzá valamihez, az soha nem lesz számára értékes.

AM: Az a tanítás, amelyet Te képviselsz, elég egyedi és szigorú. Kevesen tudják ezt vállalni. Mi történik azokkal, akik nem vállalják ezt a rendszert? Számukra is van egy csoportotok vagy őket átirányítjátok máshová?
D.M.: Senki előtt sem zárt a dojo. Mindenki az érdeklődésének megfelelő tanítást kapja. Természetesen aki jobban hajt, az jobban is halad, mi is többet nyújtunk neki. Van aki ezt nem igényli. A fegyelmi dolgok viszont mindenkire vonatkoznak. Ha valaki például két hónapot kihagy, akkor olyan, mintha újra kezdené. Az egyéni véleményem egyébbként az, ha valaki csinál valamit, akkor azt igyekezzen jól csinálni. Nem kötelező a harcművészet. Ez nem aerobik, ez nem szórakozás – el kell dönteni: akarom csinálni vagy nem. Mi senkit nem küldünk el, de nagyon nagy a lemorzsolódás.

AM: Sokan úgy tartják, hogy egységben az erő. Várszegi Rudolf sensei felajánlotta, hogy az általa vezetett MASZ égisze alatt egyesüljenek a hazai aikidósok. Ha ez létrejön, akkor nemzetközileg és államilag is egyetlen nagy szövetség képviselhetné hazánkat, egységes lenne a vizsgarendszer, dan-kollégiumot lehetne létrehozni. Mi a véleményed az ilyen irányú törekvésekrol?
D.M.: Az én információim szerint a törekvés egy össz-szövetség létrehozására irányul, ahol mindenki megtartja a saját szuverinitását. Támogatom az ilyen irányú kezdeményezéseket, jó lenne egy össz-szövetség, de mindenkinek meg kellene tartania a saját oktatási- és vizsgarendszerét. A MASZ-ba való beleolvadásra nem kaptunk felkérést, de nem is tartom ezt elképzelhetőnek, mivel kialakult külföldi kapcsolatrendszerek vannak, amelyeket senki sem akar feladni.

AM: Mik a terveitek a jövőre nézve?
D.M.: Úgy érzem, tudjuk tartani az általunk képviselt irányvonalat. Örülnénk, ha az aikidós élet egységes lenne, ebben szívvel- lélekkel részt vennénk.

AM: Mit üzensz az olvasóknak?
D.M.: Kicsit gondoljanak bele a budo hagyományos szellemiségébe, ne tekintsék az Aikidot sportnak. Próbálják megtalálni azokat a szellemi, etikai értékeket, amelyeket a harcművészetek képviselnek. Próbáljanak erre is odafigyelni, ne csak a mozgásra és a technikákra koncentráljanak.

AM: Köszönöm a beszélgetést!

– fric –

Egy este mozaikdarabjai
Vendégünk volt Saotome shihan tanítványa

Október elején hazánkba látogatott feleségével Jim Sorrentino amerikai állampolgár, aki olasz apától és magyar anyától származik. Ebben a rokoni látogatásban önmagában semmi különleges nincsen, az viszont kétségkívül egyedivé teszi ezt a történetet, hogy Sorrentino sensei 14 éve Saotome shihan tanítványa Washington D.C.-ben. Gondolom sok aikidoka tudja, hogy Saotome sensei O-Sensei közvetlen tanítványa (uchi-deshi) volt tizenöt éven keresztül, egészen az Alapító haláláig. A sensei rövid családlátogatását összekötötte egy edzéssel is, amit az UTE Megyeri úti judo-termében, a Bodnár Dojo meghívására tartott. Edzés után a mesterrel és – szintén aikidós – feleségével egy barátságos kisvendéglőben beszélgettünk. A sors fintora, hogy az étteremben „szórakoztatásunkra” megszólalt a cigányzene, amely kétségkívül megadta az alaphangulatot, viszont teljesen érthetetlenné tette a diktafonon rögzített anyagot. Így az interjú helyett most egy olyan rendhagyó cikket olvashattok, amelyben mozaikszerűen helyezkednek el a kisebb történetek, edzésen hallottak és látottak.
Sorrentino sensei egyébként meglehetősen jó riportalany volt, mert kérés nélkül és folyamatosan mesélt nekünk mesteréről, Saotome senseiről, tanulságos aikidós élményeiről. Szerénységéről árulkodik, hogy magáról alig-alig mondott valamit. Beszédét végig áthatotta az a nyitott, barátságos és roppant természetes szemléletmód, amely Saotome sensei könyvéből – „Aikido and the Harmony of Nature” – árad.
Remélhetőleg mindenki össze tudja rakni saját képét az alábbi töredékekből – valahogy úgy, mint ahogy idővel az edzéseken is összeáll egy testre szabott mozgásforma, amely kívülről különbözőnek látszik, belülről viszont egy szóval leírható: Aikido.

Mielőtt aikidózni kezdtem, nmár 3. danos Uechi-ryu-s karatés voltam. Az első Aikido edzésen Saotome sensei kihívott ukének. Nagyon szereti az új embereket kipróbálni, mert szerinte a teljesen kezdők a legveszedelmesebb „ellenségek”. Ők nem tudják, hogy mit kell csinálni egy számukra teljesen ismeretlen technikában, még nincsenek előítéletei.
Kimentem, és mivel Saotome sensei tudta, hogy karatés vagyok, kért egy egyenes ütést fejre (jodan tsuki). Ütöttem egy egészségeset, minden tudásomat beleadva, mert én is kiváncsi voltam, hogy mit tud a mester. Azt hittem, hogy orrba vágom, de a legutolsó pillanatban a sensei elmozdult és én már a földön feküdtem. Saotome sensei úgy dobott el, hogy semmi bajom se történt, holott nem tudtam, hogy kell esni. Hihetelen élmény volt.
A sensei azt tanítja, hogy az az igazi tudás, amikor a mukyusokat (még nem vizsgázott kezdők – a szerk.) úgy tudjuk eldobni, hogy semmi bajuk ne essen, és a technika se szenvedjen csorbát.

Saotome sensei minden nedzése és edzőtábora nyitott. Hozzá bárki jöhet, aki aikidózni akar. Nem számít se szövetség, se harcművészeti stílus. Sőt, kifejezetten szeret más rendszerekben tanulókkal edzeni. Azt vallja, hogy „nem a szövetség vagy a szervezet tanít, hanem a mester, akitől tanulsz”. Amikor azt kérdezik tőle, hogy milyen Aikido-stílust tanít, akkor csak annyit mond, hogy „Aikidot tanítok, amiben nincsenek stílusok. A formák lehetnek eltérőek, de nem ez számít. Az Aikido valójában egy.”
Mint mester, egy reneszánsz ember műveltségével rendelkezik. Általában komoly, de jó humora van. Fő alapelve, hogy nem csak a dojoban kell aikidózni, hanem a nap minden percében. Azt tanítja, hogy az Aikido életforma, és nem lehet úgy csinálni, mint O-Sensei idejében, Japánban. A formáknak úgy kell alkalmazkodnia a mai életvitelhez, hogy a lényeg változatlan maradjon. Aki állandóan a múltba néz, mindig a dojoban tartózkodik és majmolja a nagy shihanokat, azokat Saotome sensei dojo-patkányoknak hívja. Az Aikidot a dojon kívül is meg kell találni és gyakorolni kell. Sok haladó tanítványa vállal valamilyen társadalmi feladatot, amivel az emberekért tesz. Valójában ez lenne az Aikido igazi küldetése.

Nálunk kötelező a (fekete vagy sötétkék) hakama mindenkinek, aki több mint fél éve jár edzésre. Addig azért nem, mert elég drága (több mint 100$) és lehet, hogy hamarabb lemorzsolódik az illető.
Ennek az az oka, hogy az Aikido kialakulásakor ez volt a természetes viselet. Változás csak a II. világháború után történt, amikor nagyon nehéz körülmények között éltek a japánok, és sok embernek nem volt pénze hakamára. A danosoknak viszont ekkor is kötelező volt.
Saotome sensei egyszer úgy ment be edzésre, hogy a nagy sietségben elfelejtette elhozni a hakamáját. O-Sensei meglátta és azt mondta: „Alsónadrágban akarsz a szőnyegre lépni?!”

1965-ben Saotome sensei a Honbuban tanított. Éppen nikiót akart egy hatalmas emberen megcsinálni, de az istennek sem működött. O-Sensei ott sétált a tatami mellett és meglátta ezt. Odament, hogy ő is megpróbálja, de neki sem sikerült. Hirtelen egy hatalmas atemit (az ellenfél támadását megtörő ütés) adott neki, mire az óriás elkapta a fejét és már lent is volt a földön O-Sensei leszorításában feküdve. „Az Aikido 80%-ban atemi” – mondta O-Sensei.

Sorrentino sensei edzés közben mindenkihez odament, hogy együtt dolgozzon kezdővel és haladóval egyaránt. Amikor hozzám is odajött és megfogtam a csuklóját, akkor láttam, hogy mindkét keze tele van tetoválással. Késobb, a vacsora közben kiderült, hogy ügyvéd, és a kormánynak dolgozik. „Nem nézik rossz szemmel a főnökeid ezeket?” – kérdeztem tőle. „A zakó alatt és a telefonon keresztül nem látszik. Egyébként nem foglalkoznak vele, mint ahogy én sem.” – felelte.

Saotome sensei sokáig nem engedte, hogy videófelvételt készítsenek róla. Szerinte a video lustává teszi az embert. Meg kell tanulni azt is, hogy hogyan tanuljunk. A videóban le lehet méregetni a szögeket és tartásokat, de ez nem ugyanaz, mint élőben. Valami hiányzik majd belőle, mert az élőben leszűrt tapasztalatot, a jelenlétet nem lehet pótolni.
„Icsi go, icsi e” – egy pillanat, egy találkozás – mondja a japán. A pillantot a maga valójában kell megragadni. Ez fejleszti az éberséget, és mélyíti a tudást.
Volt erre egy jó példa, ami Saotome sensei egyik legrégebbi tanítványával történt. Egy dzsó-katát (formagyakorlat bottal) mutatott be, mire az egyik aikidoka megkérdezte, hogy miért így csinálja, hiszen Saotome sensei nem így mutatta a videón. „Azt mutatom, amit Saotome sensei tanított az edzéseken. Ez és a videón lévő változat lényegében ugyanaz.” – felelte.

Saotome sensei mindig azt mondja, hogy a technikák végrehajtása közben ne az ukét nézzük, hanem a környezetünket. Erre kell törekedni akkor is, ha megtámadnak. Lehet, hogy a támadónak vannak barátai is. Az ellenfelet érezni kell és reagálni a támadásra. Valahogy úgy, mint amikor a gyerek hozzáér a forró sütőlaphoz – egyből elkapja a kezét, nem nézi meg, hogy mi történt és nem azon gondolkozik, hogy most mit csináljon. Egyszerűen úgy reagál, ahogy kell: természetesen és szabadon. Amikor egy szúnyog csíp, akkor egyből odacsapunk és nem foglalkozunk vele többet. Több támadó esetén sem szabad leragadni az egyiknél. Egyszerre kell érzékelni mindet.

A dojoban, otthon a Takemunszu Aiki kalligráfiája látható. A take kandzsija ugyanaz, mint a bujé. A budo hagyományos értelmezése az, hogy "megállítani a harcoló lándzsákat".
Saotome sensei egyik értelmezésként azt mondta a Takemuszu Aikira, hogy úgy kell elvezetni a támadást, hogy egyik fél se sérüljön meg. Ezért fontosak a finom kitérések és a köríves mozdulatok. Az elvezetést ugyanúgy lehet és kell is használni a mindennapi életben – ettől válik az Aikido életmóddá.

Washington D.C. elég veszénlyes hely, hemzseg a bűnözőktől. Sok történetet hallottam különböző incidensekről, de velem nem szokott ez előfordulni. Egyenes háttal, éberen – zanshinban – kell közlekedni. A magabiztos tartás és az emelt fej azt váltja ki a gengszterekből, hogy nem téged fognak megtámadni, hanem azt, aki magába gubózva, leszegett fejjel jár-kel. Az ilyen ember szinte vonzza a bajt.

Karate-mesterem is lejött egyszer Saotome sensei edzésére, mert nagyon kiváncsivá tette mindaz, amit hallott tőlem. A sensei azt mondta, hogy fogja meg mind a két kezét, mire ő cselesen a két mutatóujját ragadta meg. Saotome sensei könnyedén eldobta egy tenchi-nagéval és a földön fekvő karate-mesternek ezt mondta: „Te igen jó vagy, de még nem eléggé.”

Egy shihan barátom kiment Japánba és meglátogatta a Honbut. Az ott edzők nagy része kerülte őt, csak pár ember volt hajlandó a "gajdzsinnal" (idegennel) együtt edzeni. Egyikük, egy 3-4. danos, minden dobásnál rátartott, és nem volt hajlandó esni a technika végén. A barátom egy ideig próbálkozott, majd a sikertelen dobásnál ő esett az uke helyett. A japán nem értette a helyzetet és szólt a barátomnak, hogy neki kellene esni, mire ő azt felelte: „Akkor essél te, senki sem gátol benne!”
Egy technikát könnyő megkontrázni, főleg ha tudjuk, hogy mi fog történni. De az Aikido nem erről szól – segítenünk kell egymást az edzés alatt, csak akkor tudunk fejlődni.

Amarubashi olyan technika, namikor az ellenfél kardja alá lépünk be. A szó jelentése: "az élet hídja" és arra utal, hogy egy szakadék fölött átívelő fatörzsön megyünk át, miközben szembe jön az ellenség. Nincs más lehetőség, csak egyenesen előre, felvállalni az esetleges halált is – csak így tudjuk túlélni a találkozást.
Saotome sensei ezt a technikát egy gerendán mutatta be. Sajnos nem tudom elmagyarázni, hogy mi történt, ezt látni kell, de higyjétek el, működik.

Régebben Saotome sensei mozgássérülteket tanított a Honbuban. Ez olyan mély hatást gyakorolt rá, hogy amikor edzések alatt jár-kel a dojoban és látja, hogy az emberek természetellenesen mozognak, mindig azt mondja: „Ti egészségesek vagytok, örüljetek ennek, és mozogjatok természetesen, ne úgy, mitha valami bajotok lenne."

Egyszer Tókióban volt egy nagyobb tüntetés, ahol a tömeg át akarta törni a kordont. Az incidenst egyenesben közvetítette a TV is. A rendőrök botokkal úgy verték vissza a heves támadásokat, hogy csak az emberek kezét és lábát ütötték. Senki sem halt meg, és a rendőrök is megúszták. Azokat a dzsó-katákat alkalmazták, amelyeket Saotome sensei tanított nekik, és betartották azt is, hogy kello óvatossággal használják ezt a veszélyes fegyvert.

Feleségem, aki akkor még balettozott és nem foglalkozott harcművészetekkel, a bátyjával ment az utcán. Szembe jött egy kábítószerrel belőtt alak, és minden ok nélkül behúzott egyet feleségem testvérének, majd folytatni akarta a verekedést. Nejem ekkor ösztönösen megragadta esernyőjét, és elszántan szúrkálni kezdte a fickót – mintha dzsót használna. A kábítószeres döbbenten megállt, majd hirtelen elfutott.
Valójában így működnek a harcművészetek is. Ha őszintén, tartalékok és megfontolások nélkül egyből reagálunk egy támadásra, akkor a technikák maguktól előjönnek, mégha előtte nem is tanultunk ilyet. A belső hozzáállás sokkal fontosabb. Amikor valakit vagy valami értékeset védelmezünk, a dolog kiválóan működik. Ugyanezt kell elérni az önvédelemnél is: hinni kell magunkban, hogy erre képesek vagyunk.

KG

Az aikido elméletéről
Források

A Buddhista Főiskolán, a Budo Szakág keretén belül választható egyik harcművészet az Aikido (a másik a Shotokan karate). Az itt tanulók az intenzív gyakorlás mellett megismerkedhetnek az Aikido elméleti alapjaival is. Szabó Balázs sensei, a Szakág instruktorának most induló sorozata az előadások anyagára épül.

Azt hiszem mindenki, aki Aikidoval foglalkozik, számtalanszor halotta, olvasta már, hogy az Aikido egy jelentős filozófiai háttérrel rendelkező harcművészet, amelyet mély gondolatisága emel ki a japán harci művészetek nagy családjából, s ki ne találkozott volna már az Alapító: Ueshiba Morihei tanításaival. A kép mégsem teljesen tiszta, különösen nálunk, Magyarországon nem az, köszönhetően részben számos, egymástól olykor teljesen eltérő értelmezésnek, részben pedig a hazai szakirodalom roppant szegényes voltának.
Jelen cikk megírásásval abban szeretnék segíteni, hogy világosabb rálátásunk legyen az Aikido elméletének egészére, lássuk, milyen forrásokból ismerhető meg, s honnan erednek ezek a gondolatok.

Az Aikido elméletét tekintve a legfontosabb forrás, a legfőbb tekintély maga az Alapító. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy edzésein, egyéb alkalmakkor hosszan beszélt tanítványainak az Aikido mélyebb, igazi jelentéséről, s felismeréseit a harci művészetek (budo) gondolatiságáról, küldetéséről az ún. „út verseiben” (doka) is megörökítette. Az Alapító soha nem írt könyvet az Aikidoról, a szokás szerint neki tulajdonított két, háború előtti könyv szöveges része nem tőle származik. Ismerjük azonban tanításait egyrészt a már említett versekből (bár ezek nem számíthatók éppen könnyű olvasmánynak, át- meg átszövi őket az Ómoto-vallás és a sinto mitológiája), másrészt pedig tanítványai, a mai vezető shihanok visszaemlékezéseiből.

Szerencsés, hogy élete utolsó szakaszában néhány előadását is lejegyezték, ami később könyv formájában is megjelent. Ez az egyik legfontosabb megjelenítése Ueshiba Morihei világnézetének, amely mint már említettem, alapvetően az Ómoto (Nagy Eredet) nevű vallási irányzat filozófiájából táplálkozik, így ennek a vallásnak tanaiban járatlanok számára igen nehezen követhető.

Az Aikido elméletének alapja tehát Ueshiba Morihei filozófiája, minden más csak ehhez képest értelmezhető. Az Alapító tanításainak elvont misztikuma azonban olyan mértékű, hogy segítségért kell fordulnunk más, az Aikido elméleti anyagának második tipusához: az Ueshiba-tanítványok saját értelmezéseihez. E témának komoly irodalma van, szinte valamennyi nemzetközi ismertségu shihan írt már könyvet az Aikidoról, s többen közülük hosszan foglalkoznak a művészet elméletével is. Itt külön ki kell emelni a jelenlegi doshu, Ueshiba Kisshomaru munkásságát, aki mintegy száz könyv szerzőjeként a kortárs mesterek közül a legnagyobb tekintélynek nevezhető.

A tanítványok értelmezései sokszor igen eltérőek, hiszen ok különböző időszakokban tanultak az Alapítótól, s a tőle hallottakat saját személyiségüknek megfelelően dolgozták fel és adják tovább. Vannak, akik egészen spirituális, az Alapító gondolkozásának elvontabb oldalát idéző nézeteket vallanak (pl. Saotome, Hikitsuchi, Tanaka), vannak, akik ezt az oldalt értelmezve új irányokat kerestek (lásd Tohei Koichi munkás ságát) Jellegzetes az Aikidonak a régi japán harci művészetekkel való mély rokonságának a hangsúlyozása, ahogyan ezt Saito Morihiro és Tamura Nobuyoshi műveiben láthatjuk. Találunk az Aikido „kemény vonalát” képviselő, annak filozofikus jellegét háttérbe szorító álláspontot is (Shioda Gozo), valamint az Aikido-t tágabb kontextusban, más művészetekkel együtt értelmező törekvéseket (Tomiki, Mochizuki).

Összefoglalva az eddigieket: az Aikido elméletét osztályozva megkülönböztethetünk elsődleges (az Alapító tanításai, versei) és másodlagos (a tanítványok interpretációi) forrásokat, ami az Aikido mögötti gondolati háttér alapvető anyagát illeti.

Ezzel a kép még nem teljes, hiszen Ueshiba Morihei gondolkodása nem a semmiből jött létre, mint ahogy az Aikido sem előzmények nélküli harci művészet. Az Alapító beszédei kapcsán joggal hívhatjuk fel a figyelmet az Ómoto-vallás tanaira, így ezeket a vallásos szövegeket is az Aikido filozófiai hátteréhez sorolhatjuk.

Ezen túlmenően figyelembe véve azt, hogy az Aikido technikai gyökerei kétségkívül a Takeda Sokaku tanította Daito-ryu Aiki-jujutsuig nyúlnak vissza, az e művészethez kapcsolódó ismeretanyag is az Aikido elméleti hátterét gazdagítja.

Az Aikidohoz kapcsolódó elméleti anyag ily módon többé-kevésbé körülírható. Az eddigiekben érintett területek természetesen nem fednek le mindent, ami az Aikidoról elmondható. Az Aikido a régi japán harci művészetek egyik mai örököseként ezer szállal kapcsolódik azok filozófiájához, szinte minden, ami a budo eszmetörténetével összefüggésben elmondható, az Aikidora nézve éppúgy igaz. A japán budo klasszikus szövegei tehát méltán érdemelnek figyelmet az Aikido gyakorlói körében is.

Végzetül, az Aikido a keleti kultúra egyik sajátos megjelenési formájaként igen sok, egyéb területeken működő szakember érdeklődését keltette már fel: ok az Aikido gyakorlataiban, azok mögötti filozófiában egy olyan mozgásművészetet láttak meg, amely segítségére lehet saját munkájuk során. Így az Aikidohoz lazán, de jogosan kapcsolódnak az ő írásaik is. Láthattuk az eddigiekből, hogy az Aikido elmélete nem éppen egyszerű rendszer, a fő hivatkozási pontokon túl igen nagy az oldalágak, kapcsolódó területek száma. Ha valaki kedvet érez ahhoz (és ezt nyelvtudása is lehetővé teszi), hogy az ajánlott irodalom elolvasásával feltárja ennek legalább a legfontosabb irányait, az meg fog döbbenni azon, milyen gazdag, milyen szerteágazó is az Aikido „tudománya”. Egy dolgot azonban sohasem szabad elfelejtenünk: ha a dolog lényegét, a művészet alapját akarjuk megközelíteni, egyedül a szigorú, következetes gyakorlás az, ami a kezünkbe adhatja a kulcsot mindehhez. A szünet nélküli edzésen kívül nincs hatékony módszer az Aikido megértéséhez. Amint ezt mesterem, Kobayashi sensei gyakran hangsúlyozza:

„Az Aikidoban a legfontosabb dolgokat csak izzadva lehet meglátni.”

Szabó Balázs

A cikkben szereplő hivatkozások a nemzetközi szakirodalomban leginkább ismert műveket tartalmazza. Sajnos ezek többsége magyar nyelven még nem hozzáférhető.

Meghalt a császár

Kuroszava Akira filmrendezőre emlékezünk

Császárnak nevezték, rettegéssel és tisztelettel. De hozzánk mindez nem jutott el. Mi sajátosan magyar szemszögből néztük Kuroszava filmjeit. Nekünk mondhattak akármit személyiségéről, alkatáról, véleményeiről. Nekünk „csak” a filmje jutott. Először az egzotikumot faltuk. Japán tájak, furcsa, fekete-fehér japán emberek, és kardok, kardok, kardok.
A testőr, a Hét szamuráj, a Káosz, az Árnyéklovas mozgalmas csatajelenetei, a monumentális tablók elhitették velünk, hogy ez a lényeg. Faltuk a képkockákat. Ki a technikákat figyelte, ki a filmes megoldásokat, de mindig mocorgott bennünk valami, amit nem tudtunk máshogyan kifejezni, csak úgy: „jó film volt”.
Múltak az évek. Mi növekedtünk, Kuroszava pedig maradt, maradt, szinte az időn túl is. Sokunkban megmaradt a remény: amíg él Kuroszava, addig talán új filmje is lesz. Aztán változtak az idők. Megritkultak a mozik, megritkultak benne a filmjei. Valódi cserkészésre volt szükség a megfelelő hely, időpont kiválasztásához. És egy idő után már nem számított semmi. Nem számított, hogy szerb a feliratozás és japánul beszélnek a szereplők, nem számított a rossz szinkrontolmács, hiszen „a Kuroszava-filmet adták”.
És rájöttünk, hogy más filmjei is vannak, nem csak harcosok. És észrevettük azt is, hogy minden filmje a harcról szól. De nem a kardról, a muskétáról vagy a lándzsáról, hanem arról az örök emberről, aki élet és halál két oldalán áll. Hogy az önmagunkkal vívott harc a legnagyobb harc, és az önmagunk fölött aratott győzelem a legnagyobb győzelem.
Áldozatkészség, bizalom, önzetlenség, alázat, szeretet... ez után kiált minden alkotása. Mert ellentétei, az ádáz hatalomvágy, a gyávaság, a gerinctelenség, a pénzsóvárság, az önzés vesz körül bennünket. Kuroszava nem szépít, de nem is lázít. Felmutatja a helyzetet és a drámán keresztül, utánozhatatlan humorával szilárdan állást foglal. Hogy jobb adni, mint kapni, hogy a szervezettség és összhang legyőzi a szervezetlen, nyers erőt, hogy az önfeláldozással legyőzzük „a lélek mélyén rejtekező démonokat”, hogy létezik a Szépség, az Igazság, a Jóság, még akkor is, ha a világ zurzavarában erről gyakran megfeledkezünk.
Mellette állt az örök barát, társ, a kitunő színész, Mifune Tosiro, aki egybeforrt a kuroszavai gondolkodásmóddal. Ő lett minden „kuroszavai hős”. Nagy ajándéka az életnek, hogy egymásra találtak, nagy ajándék nekünk, hogy láthattuk. Tavaly ő is meghalt. A Császár pedig most követte legkedvesebb emberét.
De még mindig nem hisszük el. Csak még egy filmet szeretnénk...
Meghalt Kuroszava Akira. Milyen hős menti most meg a világot? Ki erősít meg bennünket, ha megremegünk? Eljön-e hozzánk a hét szamuráj? Meg tud-e gyógyítani ezután is mindenkit a Rőtszakállú?
Meghalt Kuroszava Akira. Nincs több film... de az életmű megmarad.
Mert Kuroszava Akira mégsem halt meg!!

Rusznák György

N A P H Ő S Ö K   J A P Á N B A N
– Betekintés a nó-színház világába –
II.

Zeami mester (a nó színháztörténet kiemelkedő alakja) a tradíciókhoz híven titkos hagyatékként kezelte a nó-tudást.
Három alapvető dolgot jelölt meg a „tökéletes és szabad művész” cím elnyerésének, vagyis a mesterré válásnak hosszú útján:

„Egy: megfelelő veleszületett képességek és művészi adottságok.
Kettő: erős vágy és eltökéltség arra, hogy az utat, bármilyen nehéz is legyen, végigjárja.
Három: egy jó és igaz mester, aki a nó tanulásában segítő kezet ad.”

Úgy tűnik, e három követelménynek – persze a megfelelő szavak behelyettesítésével – nemcsak a nóban, hanem az élet bármely területén való mesterré válásban meg kell felelni.
A legmagasabb szint eléréséhez számos lépcsőfok vezetett, melyeket Zeami roppant szigorúsággal ellenőrzött. Úgy tartotta, annál nagyobb baj nem érheti a Kanze-házat (iskolájuk elnevezése), minthogy akár a legalsóbb fokozattal is illessék azt, aki arra biztonsággal még nem jogosult. Hiszen ezzel az egész rendszert alapjaiban ingatnák meg.

„Minden lépcsőt meg kell járni; tanulni, és önálló gondolatokat kimondani. [...] Mindenki tanul; a kezdő színész és a tapasztalt színész élete egyformán a szakadatlan tanulás jegyében telik.”
Zeami

„A bölcsnek nincs önnön szive.
Szíve a nép valahány szíve.
Jó a jókhoz
és jó a gonoszokhoz:
ez az erény jósága.
Hisz az igazaknak
és hisz a hazugoknak:
ez az erény bizalma.”
Lao-Ce

Mint azt korábban említettem, a nó művészetfilozófiája szerint a színészi tehetség mértéke megegyezik a színész eredményekben való jártasságával. Vagyis a mesterségbeli tudás nem a „külső technikák” természetes velejárója. De mit jelentenek a „belső technikák”?
A színésznek „szívét az igazság fokára kell emelnie”, egyedül ettol válik hitelessé játéka, ezzel képes a nézot is az igazság átéléséhez segíteni. Elképzelhetetlen, hogy erre a színpadon pillanatokra képes legyen, míg az életben emberileg nem emelkedett hasonló magasságokba. Az erények tisztelete és magunkban való fejlesztése hosszú és kitartó munkát igényel, mély átalakulásokhoz vezet; éppen ezért nem lehet pusztán formai.
Erre int egy zen tanítás is, mely a nó eszmevilágára jelentős hatást gyakorolt:

„Én a szívet keresem, nem keresem Buddhát. Aszkézis, böjtölés és minden más dolog a lét világához tartoznak, s ezért haszontalanok. [...] Keressétek Buddhát – a megvilágosodást – egyedül csak saját szívetekben. Az imádságok hiábavalók, az írások tanulmányozása hiábavaló, a böjtölés és a kolostori rendszabályok betartása hiábavaló. Aki Buddhát keresi – nem találja őt.”

A „külső eszközök” tehát a „belső technikák” mélyítésével, a „belső technikák” pedig az erények mélyítésével csiszolódnak.
A „szív igazság fokára emelése” mellett számos láthatatlan eszközt alkalmaztak. Az egyik ilyen a riken no ken, azaz a "kívülről való nézés tudománya". A színésznek egyfelől tökéletesen azonosulnia kell szerepével, teljesen át kell magát adnia; olyannyira, hogy már nem is ő játssza el a szerepet, hanem annak szelleme nyilvánul meg őbenne, az ő személyiségét használva. Ennek ellenére a színésznek mindvégig rendelkeznie kell egy „külső szemmel”, egy olyan objektív látásmóddal, mellyel kívülről – akár a nézők szemével – tekint saját magára.
Látszólag ellentmondásosnak tűnik, miként lehet egyszerre jelen a teljes önátadás és az objektív megfigyelés. De gondoljunk csak az életre! Életünknek is akkor lennénk tökéletes „szereplői”, ha egyrészt minden pillanatában maximálisan jelen vagyunk; ha szívünk-lelkünk legutolsó „cseppjét” is annak a tevékenységnek szenteljük, amivel éppen foglalkozunk. Másfelől azonban nem szűnik meg soha objektivitásunk, mellyel intelligensen, kívülről is képesek vagyunk önmagunkra és környezetünkre tekinteni. Ezt az állapotot nem könnyű elérni, és megtartani még nehezebb. Egyidejűleg vagyunk szereplői és nézői életünknek.
A következő nagyon fontos „belső eszköz” az „érdekfeszítő mozdulatlanság”. Ennek magyarázatához a tanítás mély és szerteágazó gyökérzetének több szálát is fel kell kutatnunk.

„Énekünk, táncunk, szinpadi mozgásunk, érzelmeket tolmácsoló játékunk finom, viszszafogott, belülről irányított legyen. Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha a lelkünk játszik, a testünk pedig lazán engedelmeskedik.”
Zeami

A nó színész tökéletesen uralja testét és lelkét is. Minden látható és láthatatlan mozdulat (azaz mozdulatlanság) belülről, „szíve belsejéből” fakad. Ebből adódik, hogy színpadi jelenlétének első perceiben már sűrű verejtékcseppektől fénylik a bőre. Pedig teste laza, talán még meg sem mozdult! Hihetetlen erővel koncentrál; a darab első perceitől az utolsóig töretlen intenzitással összpontosít. Muszáj ezt tennie, hiszen test és lélek szoros egybefonódásának következtében lelke legapróbb rezdülése is azonnal megváltoztatja mozgását.
A japánok szerint az igazi művészet szemmel már nem látható – csak szívvel követhető.
Az „érdekfeszítő mozdulatlanság” alábbi gyökérszálát egy szabály fogalmazza meg:
Szíve erőinek csak töredékét valósíthatja meg a színész – ha szíve tíz részt hordoz, akkor mozdulataiban csak hétnek szabad megmutatkoznia. (Ezt a gondolatot többek között társíthatjuk az ún. „nem cselekvéssel”, ami persze távolról sem a tétlenséget jelenti; sőt, nagyon is kreatív, teremtő erő ez, csak éppen a természettel, az Úttal összhangban működik.)
A szereplő éppen ezzel a feszültséggel, hatalmas erővel teli visszafogottsággal teremt, és hagyja a néző képzelőerejét is teremteni! Neki a dolgok mögé kell láttatnia, ezért a valóságot nem leutánozza, hanem a lényeget fejezi ki.

„Lassan jár, talpát nem emeli föl a színpad deszkáiról, hanem csúsztatja. Térdét enyhén beroggyantva tartja, így mindig birtokában marad súlypontjának, s meg tudja őrizni egyensúlyát. [...] Időt hagy a rejtett értékek fölfedezésére: érzelmeinek áradása visszatartja, mozdulatait késlelteti. [...] Így az őt odaadóan követő közönség a világon uralkodó törvények megsejtésének borzongató élményében részesül.”
Kokubu Tamocu

Az „érdekfeszítő mozdulatlanság” megértését segítő gyökérzetnek mi már csak egyetlen szálával ismerkedhetünk meg, mégpedig azzal a meghatározással, melyet Zeami mester hagyott ránk:

„A lebilincselő mozdulatlanság azon láthatatlan ívekből tevődik össze, melyek jelenet és jelenet között az emberszívekben húzódnak. A színész erőfeszítése, amivel a nó világát mozgásba hozza, legyen láthatatlan, a lelkéből kiinduló zsinór, és erről a nező ne tudjon...
...a fentiek nem csak a nóra, minden napunkra érvényesek. Reggeltől estig ilyen lelkülettel munkálkodjon.”
Zeami

Gáspár Ildikó

(Folytatás következő számunkban.)

Aikido - gyerekeknek?

A közoktatás alaptantervében – mint az önvédelem „tantárgy” része – helyet kapott az Aikido is. Ennek sokan, és nem csak az Aikido iránt rajongók örülnek, mivel a pusztán fizikai képzésen alapuló testnevelés mellett megjelent egy harcművészet, amely az önvédelmi oktatáson felül a személyiség fejlesztésére, a jellem nevelésére is nagy hangsúlyt fektet.

Hazánkban egyre népszerűsödik az Aikido nem csak a felnőttek, hanem a fiatalabb korosztályok körében is. A lehetőségek a megnövekedett igényeket tekintve szűkösek, kevés a gyerekekkel foglalkozó Aikido tanár. Lehet, hogy a problémák infrastrukturális jellegűek, de előfordulhat az is, hogy az oktatók egyéb okok miatt vonakodnak a feladattól. Sokak szerint az Aikido technikák gyakoroltatása értelmetlen a bennük rejlő és tőlük elválaszthatatlan filozófia befogadása nélkül, és emiatt 14 éves kor alatt nem ajánlatos tanítani.
Ueshiba Kisshomaru mester „Az Aikido szellemisége" című könyvében ugyanezzel a problémával foglalkozik, majd leírja, hogy milyen kellemes meglepetések érték, amikor sok évvel ezelőtt beindítottak egy gyerekcsoportot a Honbuban (központi dojo Tokióban). Mivel az Aikidoban nagyon kevés a sportos és játékos elem, attól félt, hogy a kicsik érdeklődését nem fogja ébren tartani a technikák monoton ismétlése és hosszú távon unalmas lesz számukra a gyakorlás. Késobb megdöbbenve tapasztalta, hogy a gyerekek milyen komolyan, tiszta szívvel és őszintén fordultak az Aikidohoz – olyan tulajdonságokkal, amelyek a legfontosabb emberi értékek közé tartoznak.
Néhány évvel ezelőtt részt vettem Franciaországban egy szövetségi edzőtáboron, melyet a tanároknak szerveztek. A délelőtti edzés után több órás fejtágítás keretén belül sok más téma mellett arra kerestük a választ, hogy van-e az Aikidonak, mint harcművészetnek létjogosultsága a gyermekek testi nevelésében? Akadtak, akik problémaként vetették fel, hogy a kicsik általában nem kitartóak, néhány hónap után otthagyják az edzést, s ezzel értelmét veszti a gyakorlással eltöltött idő. Itt kezdtem komolyabban gondolkodni azon, hogy vajon mi lehet az igazi értelme ennek a sokak által legnehezebbnek tartott tanári munkának? Tényleg csak akkor lehetek elégedett, ha a gyerekek zömét évekig a tatamin tudom tartani, egészen a mesterré válásukig? A válasz az Aikido mozgásanyagának tüzetesebb vizsgálata után magától a szemünkbe tűnik...

Gyerek = mozgás,
mozgás = élet



A gyerekek elvarázsolt „sajtkukacok”. Felnőtt szemmel nézve „rémes” a nyüzsgőképességük és néha úgy tűnik, hogy ezt a tulajdonságukat ha akarják, időtlen időkig fenn tudják tartani. Tehetik, hiszen „főállásban” játszanak, ez az alapvető tevé kenységi formájuk, s egyben személyiségfejlődésük fő forrása is. Tudjuk, hogy a mozgás tanulása szempontjából a 3-10 éves időszak a legfontosabb az ember életében, mivel ez a korosztály a legfogékonyabb a pszichomotoros tanulásra. Amit ebben az időben elmulasztunk, azt a későbbiek folyamán nem, vagy csak nagyon alacsony hatásfokkal tudjuk bepótolni! Ezért fontos kiemelten odafigyelni az ilyen korú gyerekek mozgásának fejlődésére, hiszen ezeket az éveket tekinthetjük egy életre szóló alapozásnak egészségük és a rendszeres testmozgás tekintetében. Sajnos az intézményes testnevelési helyzetkép nehézségeket mutat hazánkban, az óvodák és iskolák szorosra húzott nadrágszíjai nem teszik lehetové a tornatermek bővítését, a hiányzó felszerelések pótlását. Több helyen még tornaterem sincs, a testnevelési foglalkozásokat a csoportszobákban illetve a tantermekben bonyolítják le, sokszor igen magas létszám mellett. Csak a pedagógusok elhivatottsága, problémamegoldó képessége jelenthet gyógyírt ezekben a kényszerű helyzetekben.

A megoldás: lehetőséget adni!

Az óvodai vagy iskolai testnevelési foglalkozások közel sem elégítik ki a gyerekek természetes mozgásigényét. A szülőknek együtt kell működniük a pedagógusokkal, hogy a mozgást igazán megszerettessék a kicsikkel, s ezáltal elősegítsék anatómiai, élettani fejlődésüket, növeljék szervezetük erejét, ellenálló, teherbíró, alkalmazkodóképességüket.
Ennek érdekében teremtsenek minél több mozgáslehetoséget az intézményen kívül: vigyék gyereküket játszótérre, uszodába, engedjék kerékpározni, rollerezni, korcsolyázni, vagy akár (miért is ne?) aikidózni...
Nem kell egyetlen egy sportágnál vagy tevékenység formánál leragadni, ugyanis Dr. Hamza István szavaival élve: az egészséges, harmonikus személyiségfejlesztést csak sokoldalú képzéssel lehet elérni. A mozgások oktatásakor egyetlen sportágnak sincs joga „kisajátítani” a testnevelési foglalkozás mozgásanyagát. A fejlesztő hatás csak más sportágak mozgásanyagával kiegészítve, azokkal kölcsönhatásban érvényesül, azaz a korai specializáció ingerszegényebb lesz a gyerek számára, mint a sokoldalú képzés.

Aikido, mert...

A gyerekeknek tartott Aikido-edzések elsődleges célja nem több és nem is kevesebb mint az egészség megőrzése, a betegség megelőzés és a mozgáskultúra fejlesztése. A hangsúly nem a brutális jellegű technikákon van, sok laikus elképzelésétől eltérően mi nem verekedni tanítjuk a gyerekeket és még csak téglákat sem törünk tonnaszám. Az edzésprogramot igyekszünk úgy felépíteni, hogy az a csoport életkori sajátosságaihoz, testi-lelki fejlettségi szintjéhez, valamint az intézményes testnevelési programhoz is igazodjék. Az Aikido mozgásanyagát tekintve a koordinációs képességek közül talán az egyensúlyérzéket fejleszti a legjobban. Emellett rendkívül fontos a végtagok mozgásának összehangoltsága, a térbeli tájékozódóképesség és a testséma fejlesztése. A gyerekek az eséstechnikák elsajátítása közben olyan mozgásbiztonságra tesznek szert, amelyet a későbbiekben a mindennapi életben hasznosítani tudnak, például csökkentik a magasságtól és az elesésektől való félelmüket is.

Jelen cikkel egy egész sorozatot kívánunk elindítani, kipótolva ezzel azt a hiányt, amely a témával kapcsolatban a szülők, pedagógusok és az Aikido-tanárok körében felmerült. Talán a jobb megismeréssel sikerül az Aikidot közelebb hoznunk az emberekhez, és segítséget is tudunk nyújtani azoknak az oktatóknak, akik gyerekcsoportot vezetnek, vagy a jövőben vezetni kívánnak.

Víg Éva

A Paprika születése
azaz így építünk mi – I.

Tanulságos (siker)történet két részben egy Aikido-dojo felépítéséről, az álmoktól a valóságig. Biztatás, hogy nem lehetetlen, s egyben figyelmeztetés is a ránk leselkedő buktatókra.

A helyzet „itt" és „ott"

Amikor edzésre jár az ember, természetesnek veszi, hogy van öltöző, ahol kényelmesen át tud öltözni, van mosdó, ahol higiénikusan tisztálkodni tud, s mindehhez van egy szép terem, ahol jó minőségű tatamin tud gyakorolni. Nem csodálkozik, hogy nem veri be a fejét, amikor véletlenül nekigurul a falnak, ugyanis azt is puha szőnyeg borítja az esetleges sérülések elkerülése végett. Nyáron nem fulladozik az izzadságszaggal, forrósággal keveredett levegőtől, és ha télen az öltözőbe lép, a falra szerelt masinák ontják rá a kellemes meleget. Mindezeket észre sem véve befizeti a pénztárcáját korántsem megterhelő tagdíjat, és ettől a pillanattól kezdve már csak a szorgalmán múlik, hogy mi válik belole...
Igen, ilyenkor szokták mondani, hogy álmodik a nyomor! A franciaországi táborozások alatt tapasztalt „edzőtermi infrastruktúra” nekünk (még) tényleg csak álom, mi ugyanis türelmesen sorba állunk egy kézmosásért, ha kell, nyomorgunk, egymást tapossuk az agyonra foltozott tatamin és ha az sincs, képesek vagyunk éveken keresztül a linóleum gonoszságait elviselni magunkat azzal vigasztalva, hogy így legalább jól megtanulunk gurulni. (Zárójelben megjegyzem, hogy aki még sohasem próbált kemény talajon mae ukemit csinálni, annak tanulságos lehet egy próba. A linóleum nem nyeli el az ember ügyetlenkedéseit, a legkisebb hiba is azonnal fáj!)
Magyarországon nem könnyű aikidózni, pontosabban a szükséges feltételeket megteremteni a gyakorláshoz. Kifejezetten Aikido edzőtermek elvétve, ha akadnak, a csoportok iskolák tornatermeit bérlik heti néhány órára, nem kevés óradíjért. Tatami vagy gyakorlásra alkalmas szőnyeg beszerzése egy vagyonba kerül, a bérlés megint csak drága. Az állandó szőnyegpakolgatás kényelmetlensége már fel sem tűnik, ha az ember annak örül, hogy tatami van a talpa alatt. Emlékszem, az elmúlt évek alatt hányszor küzdöttünk a létbizonytalanság érzésével, amikor egyetlen jelszavunk a „túlélni ezt a hónapot” volt és tudom, hogy ezzel nem voltunk egyedül...

„Csak egy ötös kellene..."

Ki ne ábrándozott volna egy szép nagy pince, vagy más te rem láttán arról, hogy egy lottó ötös birtokában igazi Aikido-dojot építsen? Néha, egy teára összegyűlve mi is álmokat varázsoltunk a képzeletbeli üveggömbünkbe, amelyben csillogva tűntek fel a legszuperebb verseny-tatamik, öltözők, ahol kényelmesen elférünk olyan zuhanyzókkal együtt, amelyek bőségesen adnak melegvizet és nem kell fél óráig sorba állni értük. Aztán mindig elcsüggedtünk, mert rájöttünk, a problémák orvoslásához egyetlen egy dolog kell: PÉNZ. Az pedig üres zsebünkre nézve soha sem volt, nem hogy annyi, amennyi egy dojo felépítéséhez kellett, de még annyi sem, amivel az első lépést meg tudtuk volna tenni. Így aztán az álmok szappanbuborékok maradtak és beletörődtünk, hogy türelmesen ki kell várnunk, amíg valamelyikünk ötöst produkál a lottón.

Megszületik az Oktogon – az igény valósággá válik

Volt egy ember, aki az ábrándozáson túl képes volt megvalósítani fixa ideáját, történetesen azt, amit mi is szerettünk volna, igazi Aikido-dojot építeni, s ezzel lehetőséget nyújtani kicsiknek, nagyoknak egyaránt az Aikido gyakorlására. Komoly összefogással egy légó pincét kellett átalakítaniuk az új funkciónak megfelelően. Falat bontottak, ahol kellett feltörték a betont, vakoltak, vizet és villanyt szereltek, festettek-mázoltak. Mindezt tették kortól és nemtől függetlenül (tudomásom szerint egy lány csempézte a zuhanyzókat), iskola és munkaidő után, ha a szükség úgy kívánta, az éjszakai órákban is. Fáradozásuk eredményeképpen körülbelül egy évvel ezelőtt megnyitotta kapuit az oktogoni Japán Kultúra és Harcművészeti Klub. Ez a dojo olyan volt akár egy zöld sziget; mindenkit magába fogadott vallástól, borszíntől, szövetségi hovatartozástól függetlenül, egyetlen cél által vezérelve: gyakorolni, és a gyakorlás további feltételeit biztosítani. Időközben annyi új érdeklődő érkezett, hogy lassacskán kezdtek „kidagadni” a teremből. Toshi edzésein például előfordult, hogy csak 4-5 csoportban tudtunk gyakorolni.

Nincs levegő, kicsi a hely... Hogyan tovább?!

Mint körte az üveget, benőttük az Oktogont. A helyhiány mellett zavaró volt a rossz szellőzés is, a klíma esténként egy szerényebb szaunához kezdett hasonlítani. A dojo karbantartása zabálta a pénzt, felújításra, bővítésre gondolni sem lehetett. Egy szó mint száz, veszélyben volt a haza. Frigyes lázas keresgélésre indult, hogy egy megfelelőbb kondíciókkal rendelkező termet találjon: olyat, amelyet a csapat biztonságosan el tud tartani. Ekkor találkozott Dr. Hoffman Attilával, aki egy igen kedvező szerződést tett elé az asztalra, csak alá kellett volna írni... és itt jött néhány bökkenő. Frigyes úgy érezte, hogy pénztárcáját, energiáját meghaladja az oktogonitól jóval nagyobb pincehelyiség kipofozása, ezenkívül elkedvetlenítette az emberek érdektelen magatartása a dojo sorsa iránt (a meghirdetett gazdasági megbeszélésre hárman voltak kíváncsiak...). Ezen a bizonyos megbeszélésen történt a vészhelyzet kihirdetése, és hiába törtük a fejünket valamilyen okos megoldáson, semmi érdemleges nem jutott az eszünkbe. A csüggedés, amit akkor éreztünk kísértetiesen hasonlított a teázós estéinkre, amikor egyetlen kiútként a lottó ötöst tartottuk számon. És akkor, ahogy az a hősregényekben lenni szokott, megnyílt a föld és villámok csaptak le az égből. Az ötös ugyan elmaradt, de egy olyan buzgó vakmerőség vett erőt rajtam, amit a legjózanabb pillanataimban sem tudtam elnyomni. Azt mondtam Frigyesnek, hogy bár olyan csóró vagyok, hogy a templom egeréhez járok kölcsönkérni, egy életem egy halálom, a dojot felépíteni megpróbálom.

Hajrá Paprika!

Július utolsó napjaiban jártunk, amikor először láttam ezt a 130 m2-es pincét. A helyzetkép: ósdi, néhányszor berúgott vasajtó, mint bejárat, villany nincs, a vakolat helyenként leszakadozva, a falat a helyi „művészgyerekek” kreatív munkái díszítik, egyébként bokáig járunk a szemétben és az ablakon rendszeresen bepisilnek a kutyák. Középen kézzel elérhető magasságban belóg egy öreg vízcső, a falból félméternyire konzolok állnak ki, rajtuk a ház bejövő vízvezetéke és csöpögő vízórái. Később felfedeztünk még egy átjárót is, amely a későbbiekben komoly fejfájást okozott... de erről majd a következő számban...

A iaido ünnepén
Dojo-avató Miskolcon

Az ősz elején Miskolcon jártam, ahol Matilde de Jesus Pitty Hernandez Shito-ryu karate mester meghívásának eleget téve, dojo-avatóval egybekötött edzőtáborban vehettem részt. Az avatón és a másnapi, egész napos edzésen készült az alábbi interjú Jacques Marciano francia iaido mesterrel.

Erre a jeles alkalomra, az avatás hagyományainak megfelelően különböző harcművészetek képviselői jöttek el, hogy bemutatójukkal tisztelegjenek a dojo szellemének. Először Balogh Szabolcs, tíz éves karate Európa bajnok mutatott be egy katát, majd Mellik Béla ju-jutsu mester és tanítványa következett önvédelmi technikákkal. Végül Imre László karate mestert láthattuk, aki nem mindennapi módon tört el egy 7 cm vastag deszkalapot.
A bemutató után és másnap, az edzések szünetében Marciano mesterrel beszélgettem...

AM: Hogyan ismerkedett meg a harcművészetekkel és miért pont a iaidot választotta?
J.M.: A iaido az életről szól, Japánban 400 éve gyakorolják. Az első iskolákat 450 éve alapították – a mi iskolánk is ilyen idős.
Jómagam 31 éve kezdtem foglalkozni a harcművészetekkel, amikor ez még egzotikus dolognak számított. Egy japán mestertől tanultam karatézni. Elejétől fogva éreztem, hogy van valami különleges szellemiség a mozgás mögött. Így igyekeztem olyan harcművészeteket gyakorolni, amelyek nem tolódtak el a sport irányába, hanem megőrizték a tradíciókat. Szerettem volna felfedezni az igazi mester - tanítvány kapcsolatot, szerettem volna egy olyan mestert találni, aki a régi felfogás szerint tanít. Kerestem a mesteremet. Nem volt fontos, hogy milyen harcművészetet tanít, mint ahogyan a művésznek sem fontos, hogy milyen anyagból alkot. A szellem a fontos. Tanulhatsz zenét és harcművészetet ugyanazzal a szellemmel.
Ezt Európában nem értik. Azt hiszik budot gyakorolnak, mert harcművészetet tanulnak, de ha nincs ott a szellem, akkor csak harci technikát gyakorolnak nem pedig budot. A technika mindig valaminek az alapja, innen indul a szellemiség.
Nagyon fontos a rendszeresség : technikákat rendszeresen kell gyakorolni. Az is rendszeresség, ha minden nap enni adunk egy madárnak. Követni kell egy irányt, de csak egyet. A budo nem létezik szellemi gyökere nélkül.
A mesternek tudnia kell, hogy melyik tanitványnak lehet budot oktatni és melyiknek nem. Nem mindenki tudja befogadni a budot. Akiknek ez nem megy, azoknak sportolni kell.
Egy edzés, vagy egy verseny 4-5 óráig tart, aztán vége. Az élet viszont folyamatosan, 24 órán keresztül nehézségekkel van tele. Ahogy az életet, úgy a budot sem lehet abbahagyni, mert állandóan tart. A nap folyamán mindig budot gyakorlunk – a budo: életforma.
Két hete voltam Japánban, ahol az egyik edzés végén a mesterem megkérdezte, mi a budo. Nagyon sokat gondolkodtunk és sok mindent mondtunk. A mesterünk azt felelte, hogy nem rossz, amit mondtunk, de a budot három szóval lehet kifejezni:
kancsa: köszönet másoknak a tanultakért
legi: az élet minden pillanata a budoban
juki: bátorság

AM: A mesterérol mondana egy pár szót?
J.M.: Japánban ő egy nagyon különleges mester, kevés ilyen ember van. Úgy tartja, neki még nagyon sokat kell tanulnia, pedig sokak által elismert nagymester. Ikeda sensei 58 éves és 8. danos honsi. Körülbelül 40 éve gyakorol iaidot. Kiotóban született, amely Japán legrégebbi városai közül való. Egy olyan családból származik, ahol a kard apáról fiúra száll. Legfontosabbnak tartott elve az, hogy tanulni és mindent átadni másoknak. Ez az ő vallása. Fizikailag és technikailag is nagyon nehéz vele edzeni, mert igen nagy szellemi nyomást gyakorol másokra. Ha szembe kerülsz vele, érezni lehet a belőle áradó erőt. Állsz vele szemben, és rád nehezedik a szelleme. Az ember úgy érzi, el kell szaladnia. Ha azt mondaná, vágd magad pofon, akkor nem kérdezed meg miért, hanem gondolkodás nélkül elfogadnád, mint tanítást.
Mindenkinek saját módszere van a tanítást illetően. Én nem tudnám Párizsban ezt így tanítani. Nekem más a módszerem, de az is hatékony.

AM: Ön szerint mi kell ahhoz, hogy valaki budoka legyen?
J.M.: Erre jó példa ez a dojo. Van itt egy ember, aki soha nem edz, de segített létrehozni ezt a dojot. Ő ilyenkor ugyanúgy a budot gyakorolja, és én meg is köszöntem a segítségét. Nem a technika, vagy a stílus a budo, hanem az életforma. Nem csak az edzőteremben lehet budót gyakorolni, a budo maga az élet. Az ember számít, az hogy hogyan él. Európában nagyon sokan mondják, hogy budot gyakorolnak, de ezek közül nagyon kevés teszi azt valójában. Van viszont olyan is, aki nem mond semmit, mégis a budo útján jár.

AM: Nagyon frissnek és fiatalnak látszik, pedig tegnap érkezett, amit egy éjszakába nyúló ünnepség követett, és ma reggel óta folyamatosan edzenek.
J.M.: Igen, holott már 46 éves vagyok. Jól érzem magam, a kor nem számít.

AM: Nagyon szép és különleges ez a ruha amelyben gyakorolnak. Mi ez tulajdonképpen?
J.M.: A iaido az egyetlen olyan harcművészet, amelyet nem kizárólagosan erre a célra készített ruhában gyakorolnak. Ez egy átlagos, mindennapos japán viselet. Minden családnak Japánban van egy jele: a mon, ezt a jelet viseljük a ruhánkon. Mivel mi nem vagyunk japánok, és nem egy családon belül gyakorlunk, ezért mi a nagymesterünk családi jelvényét viseljük. Ami most rajtam van, az egy könnyű, fehér, nyári öltözet, amelyen nem szokás jelet viselni. Mi azonban ráhímeztük az iskolánk jelét, amely egy víz alatt lévő katana és egy krizantém.

AM: Biztosan ismeri az Aikidot is. Mit gondol róla?
J.M.: Nem tudok válaszolni erre a kérdésre, mert csak a technikát látom. Ha azt kérdeznéd, mi a véleményem a karatéról, akkor sem tudnék mást mondani, mert ott is csak a technikát látom. Ha viszont azt kérdezed, mi a véleményem a Matti karatéjáról, akkor talán tudok véleményt mondani, mert ismerem az embert. Nem a technika számít, hanem az ember. Nem az amit gyakorol, hanem az ahogyan gyakorolja. Mindig az embereket kell nézni: vagy jó irányba mennek, vagy rossz irányba, de ez nem jellemezheti az egész iskolát.

AM: Mesélne nekünk egy emlékezetes történetet?
J.M.: Amikor először jártam Japánban, az indulás napján, hajnali négykor a mesteremmel gyakoroltunk. Az én fejem már Párizsban járt, mire a mesterem bokutoval nagyon erősen rávágott a vállamra. Három hétig mozdítani sem tudtam, de ő azt mondta, hogy ez egy igen jó emlék lesz. A fejed esetleg elfelejti, de a tested sosem. Na, mára is meséltem egy mesét.

AM: Van-e valamilyen üzenete az olvasóknak?
J.M.: Mindig nagyon kellemes idejönnöm. Most már egyensúlyban van Franciaország, Magyarország és Japán. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család.

AM: Köszönöm az interjút!

– fric –

Jacques Marciano sensei dojo-avatója

Nagyon örülök, hogy itt lehetek ezen a dojo-avatón, nekem ez roppant sokat jelent.
Japánban egy dojo megnyitója különleges dolognak számít, mert a jó szerencsével párosul. Amikor Párizsban kilenc évvel ezelőtt megnyitottam a dojomat, az is jó szerencsével párosult, mert abban az időben ismertem meg azt a mestert, akivel jelenleg is dolgozom, akitol most is tanulok. Mesterem azt mondja, hogy az életben a dolgok nem véletlenül történnek. Ő már előre látta találkozásunkat.
Szeretnék adni nektek egy pár ajándékot, amelyet Japánból hoztam. Mielőtt azonban átadom, szeretném elmagyarázni azt is, hogy ezek a dolgok mit szimbolizálnak. Az első egy kamidana, egy oltár, amely az isteneknek szánt áldozatok befogadásásra szolgál. Erre helyezzük el a rizst, amely az élet forrása. Erre helyezük el a tisztaság jelképét a sót is, amelyet nagyon sok helyen alkalmaznak szertartásoknál, mint például a szúmóban. Szoktak még szakét is helyezni az oltárra, hiszen az isteneknek nem csak étel, de ital is jár, így én is hoztam egy üveggel amelyet most ide helyezek az oltár elé. Hoztam egy házi áldást is, amelyet a templomban lakó szerzetesek készítenek, és különböző jókívánságokat tartalmaz. Ezt egy közeli barátom, egy sinto pap készítette. A sinto nagyon elterjedt vallás Japánban, amelyet a hagyományok és a tisztelet jellemez. Sokan a sinto mellett más vallást is gyakorolnak. Van olyan templom – a ferde templom –, amely az én szívemhez közelebb áll. Ebben a templomban ötszáz éve gyakorolják a kardforgatást – magam is többször edzettem ott. Ikeda sensei, a mesterem, ebben a templomban tart edzéseket. Egy hete még minden nap együtt gyakoroltam vele. Ennek a templomnak a vezető papját kértem meg, hogy készítsen számotokra ajándékot, amelyet az oltárra helyezhettek. Az van ráírva, hogy a magyarországi Sosinkai-nak, és a kamidanába kell elhelyezni. Efelé fordulva köszönjük meg az isteneknek és az embereknek, hogy segítettek nekünk a dojo létrehozásában.
Hoztam még mást is, mert szeretném, ha igazán szép lenne a dojotok. Egy dojoban semmit sem szabad vásárolni. Az az igazi érték, amelyet ti kaptok, vagy ti magatok készítetek az idők során: ezekkel kell díszíteni a dojot. Minden dekoráció egy emlék, amelyből az évek során egyre több lesz.
Mivel most a tigris éve van, kaptok tőlem egy kis porcelán tigrist is, és lehet, hogy jövőre is hozok nektek valamit, ami az évnek megfelelő jelkép.
Ez a tábla a dojo nevét tartalmazza. Azt a nevet kaptátok, hogy Sosinkan. Zen Goto, japán egyik nagy tiszteletben álló vezető szerzetese festette nektek. Tokió rendőrfőnöke pedig Daruma (Bodhidharma – a szerk.) képét készítette el nektek, amelyet most szintén szeretnék átadni.
Ez az irat a budo gyakorlásának pontjait tartalmazza. Mindegyik sor úgy kezdodik, hogy első pont.... Ennek az az oka, hogy mindegyik pont egyaránt fontos a budo gyakorlásakor – egyik sem lehet másodlagos.

Végezetül köszönetemet és tiszteletemet fejezem ki mindenkinek, aki valamilyen formában hozzájárult a Sosinkan-dojo létrejöttéhez.

Az Aikido Magazin örömmel értesült és adott hírt erről a kivételes, példaértékű alkalomról. Reméljük, a iaido és az Aikido után más tradicionális japán harcművészet is hamarosan megnyitja saját dojoját!
További gyarapodást, lelkes tanítványokat és a helyhez méltó töretlen budo-szellemet kíván az AM szerkesztősége!

Arigató – Köszönjük, hogy betért hozzánk...
Látogatóban egy családias, japán étteremben

Egyszer egy mester azt mondta nekem, ahhoz, hogy igazi harcos legyek először tanuljak meg lélegezni, majd enni. Csak nagyon sokára értettem meg, mit jelent ez.

Korábban már írtam arról, hogy a konyhaművészet szorosan hozzátartozik az országok kultúrájához. Az ételek összetevői, az elkészítésük módja, a tálalásuk nagyon sokat elárul az adott ország szokásairól, az emberek életstílusáról. Az amerikai gyorsbüfék kialakulása törvényszerű volt az életmód gyorsulásával. A japán étkezési szokásokat vizsgálva bepillantást nyerhetünk a japán gondolkodásmód számunkra szinte felfoghatatlan világába. Pedig mind többen törekszünk megérteni a gazdasági élet területén, a családban, vagy a harcművészetekben látott japán felfogás titokzatos gyökereit. Mától egy újabb lehetőségünk van arra, hogy a japán konyha ízeit kipróbáljuk a közelmúltban nyílt „Arigató” étteremben. Uehara Kaoru és Uehara Tomoko a Teréz körút 23. szám alatt nyitotta meg a házias japán konyhát felvonultató éttermét. Mi is gyakran látogattuk, hiszen a volt Japán Kultúra és Harcművészeti Klub szomszédságában található.
Az alábbiakban az ott készült riportot olvashatjátok.

AM: Sokan nem tudják azt, hogy mit jelent az étterem neve: az arigató.
U.T.: Az arigató azt jelenti: köszönöm. Japánban ezt a szót nagyon sokan használják és itt Magyarországon is nagyon sokan ismerik. Ha valaki azt hallja Arigató étterem, rögtön tudni fogja, hogy ez egy japán étterem. Arigató amikor bejön valaki, és arigató amikor elmegy. Köszönjük, hogy ide jött, köszönjük, hogy itt volt.

AM: Hogyan esett Budapestre a választás?
U.T.: Már régebben Budapesten laktunk. 3 éve jöttünk Budapestre, rokonokhoz.

AM: Honnan szerzik az ételek alapanyagait?
U.T.: Sok alapanyagot már itt, Magyarországon is lehet kapni. A rizs, a cukor, a liszt, és az egyéb alapanyagokat itt vesszük meg. A japán fűszereket természetesen Japánból hozatjuk.

AM: Mi jellemzi a japán konyhát?
U.T.: Egészséges, nagyon egészséges. Azok az alapanyagok vannak benne az ételekben, amelyekre a szervezetnek szüksége van. Amire nincs szüksége, az nincs benne. Kevés olajat használunk és kevés fűszert. Az elkészítésnél az ételek megőrzik a természetes ízüket és a természetes értékeiket. A hal igazi hal ízű, a zöldség igazi zöldség ízű. Csak nagyon kevés japán fűszert használunk, az is természetes fűszer, és nem szabad, hogy elnyomja az ételek valódi, természetes ízét.

AM: Mi a véleménye a magyar konyháról?
U.T.: Finom ételek is vannak, de egy embernek nagyon sokat adnak. Teli rakják a tányért – sok-sok a teli tányér. Japánban mindent kitesznek az asztalra, de mindenből keveset. A nagy tányéron sok fajta étel van, mindenből egy kevés. Kevés, de ez éppen elég.

AM: Látott már magyar szakácsot? A magyar szakácsokat sokszor a pocakuk jellemzi.
U.T.: A japán szakács olyan, mint én: csinos. A szakács is a saját főztjét eszi. Van aki ettől kövér, én csinos vagyok.

AM: Melyek itt a kedvenc ételek?
U.T.: A szusi nagyon kedvelt, valamint a tésztaleves és a rostonsült hal rizzsel. Házias jellegűek az ételeink, olyan, amelyet otthon is készítek. A nagy vendéglőkben egy kicsit más. Itt sok házi étel van. A mi éttermünk nem az a tipikus nagy japán étterem, inkább egy kicsi, házias vendéglő.

AM: A családban visszavezethető a vendéglátás?
U.T.: Igen, a férjem családjának van Japánban is étterme.

AM: Kik a vendégei?
U.T.: Nagyon sok japán jár ide és sok a turista, de egyre népszerűbbek vagyunk a magyarok körében is.

AM: Sokan nem tudjuk, hogyan illik viselkedni egy japán étteremben.
U.T.: Mint már említettem, ez nem egy nagy, elegáns étterem, ez egy kicsi, házias vendéglő. Itt lehet nyugodtan újságot olvasni evés közben vagy szürcsölni a levest. Olyan mintha otthon lenne. Nem kell elegánsan öltözni. Az ember bejön az utcáról, eszik egy kicsit vagy iszik egy teát és megpihen. Azután megy tovább, és teszi a dolgát.

AM: Van valamilyen specialitásuk?
U.T.: A tésztaleves és a tészták nagyon finomak. Háziasan csináljuk, saját recept szerint.

AM: Mi az a magyar étel, amelyik nem izlik Önnek?
U.T.: A tejberizs és a mákos tészta nem japán embernek való.

AM: Mintha tárlaton járnánk: az étterem falán kalligráfiákat láthatunk. Ezek honnan származnak?
U.T.: Egy részét egy kalligráfus készítette, egy részét pedig a férjem.

AM: Van-e kapcsolata harcművészetekkel?
U.T.: A fiam Koshiro 7 éves és itt, Magyarországon kezdett el aikidózni. Nagyon szereti, nagyon komolyan csinálja.

Köszönjük a beszélgetést és a vendéglátást, a látogatóknak pedig jó étvágyat kívánunk!

– fric –